A működési hatékonyság növelése és a költségek csökkentése érdekében a globális gazdaságban az 1990-es évektől egyre markánsabban tapasztalható tendencia volt, hogy a vállalkozások kizárólag alapvető képességeikre koncentráltak, és az úgynevezett nem core-business típusú folyamataikat kiszervezték vállalati határaikon túlra. Globális szempontból a kiszervezési döntések azt eredményezték, hogy a gazdaság szerkezete dinamikusan átalakult. Komplex üzleti hálózati struktúrák jöttek létre, amelyeken belül egyfajta „globális szakosodás” alakult ki. A fejlett országokban – különösen Európában és Észak-Amerikában – a termelő iparágak folyamatosan háttérbe szorultak. Eközben Kelet-Ázsiában – így főként Kínában, Dél-Koreában és Malajziában – folyamatosan emelkedett a termelés részaránya az országok kibocsátásában. Az ENSZ adatai szerint 2015-re a globális termelés egyötödét Kína állította elő, ezt követte az Amerikai Egyesült Államok 18, Japán 10, Németország 7 százalékkal, majd Dél-Korea 4 százalékkal (ENSZ, 2016a). Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy mekkora arányt képvisel a termelés az adott országok kibocsátásában, akkor még inkább kézzelfogható Kelet-Ázsia termelésre irányultsága. Mindezekkel együtt szemlélve a termelésben dolgozó munkaerő arányának alakulását, még inkább szembeötlő, hogy az elmúlt évtizedekben a fejlett európai országokban, valamint az USA-ban és Japánban folyamatosan csökkent a termelésben dolgozó munkaerő aránya. Ugyanakkor Kínában és Dél-Koreában, valamint Délkelet-Ázsiában az 1970-es évektől kezdődő emelkedést követően az ezredforduló időszakában stabilizálódott ez a mutató, miközben az érintett országok népessége folyamatosan növekedett. Érdekes, hogy Közép- és Latin-Amerikában az 1970-es évek óta nem változott érdemben a termelésben dolgozók aránya. Ez arra utalhat, hogy ezek az országok jelentős munkaerőpiaci potenciállal bírnak, a globális termelésbe mégis kevésbé tudtak bekapcsolódni.