A multipoláris pénzügyi rendszerre való áttérés elméleti lehetőségének mérlegeléséhez fontos megértenünk, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a világ elsődleges tartalékvalutájának kibocsátója szerep betöltése. Egy 2009. évi kutatás kvantifikálta a dollár mint globális tartalékvaluta kibocsátásának bevételeit és költségeit (Dobbs et al., 2009). A szerzők a tartalékvaluta-kibocsátás előnyei között egyrészt a seigniorage bevételt említik, vagyis azt a kamatmentes hiteltömeget, amelyet a külföld nyújt az Egyesült Államok számára a dollár tartásával. Érdekes adat, hogy a fizikai dollárbankjegyek és -pénzérmék nagyjából fele – 400 milliárd dollár értékben – az Egyesült Államok határain kívül cirkulál. Másodsorban a más országok által vásárolt amerikai államkötvények révén lecsökkent hitel-kamatszintet veszik számításba, amely alacsonyabb tőkeköltségeket eredményez az amerikai közszféra, üzleti szféra és háztartások számára. (Habár egyidejűleg kisebb mértékben negatívan érinti a betéti kamatokat.) A két tényező nagyjából egy a tízhez arányban járul hozzá a tartalékvaluta-státusz bevételi oldalához (ibid., 9). A negatív oldalon a tartalékvaluta-szerepből következő tőkebeáramlás magasabb dollár-árfolyamot eredményez, ami rontja a versenyképességet. A felülértékelt dollár egyes vállalatoknak és a fogyasztóknak előnyös lehet, de hátrányos a teljes exportáló és az importőrökkel versengő szektor számára. Ez az árfolyamhátrány a szerzők szerint a seigniorage bevétel és a tőkeköltség-előny egyharmadát vagy akár kétharmadát is erodálhatja. A tanulmány szerint így az Egyesült Államoknak a tartalékvaluta kibocsátásából származó extra bevétele egy átlagos – nem válságos – évben összességében a GDP 0,3–0,5 százaléka közé tehető. Válságos évben szinte elhanyagolható a még inkább felülértékelt árfolyam versenyképességet rontó hatásai következtében. Emellett a tartalékvaluta-státusz velejárója az is, hogy az extra jövedelmek eloszlása egyenlőtlen, mivel a seigniorage bevételt és a tőkeköltség-előnyt elsősorban az amerikai állam élvezi, míg az árfolyamhátrányt az exportőrök szenvedik el. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy Dobbs és szerzőtársai (Dobbs et al., 2009) nem írnak az infláció okozta, külföldről a hazai szereplők felé irányuló vagyontranszferek jelentőségéről mint implicit nemteljesítésről a devizaadósságok esetében (Doepke–Schneider, 2006).