Az innováció központi eleme a tudás. Az innovációkutatás hosszú ideig az úgynevezett kodifikált, kutatás-fejlesztés (K+F) alapú tudás előállítására helyezte a hangsúlyt (tudományos-technológiai alapú innováció, STI). Csupán a 2000-es évektől kapott nagyobb figyelmet egy másik, gyakorlati mód, amely a munkafolyamaton, a használaton és az interakciókon keresztüli tanuláson megszerzett tudásra épül (DUI) (Jensen et al. 2007). Ameddig a technológiai innovációk jellemzően STI-alapúak, a termék, szervezeti és marketinginnovációk alapja inkább a gyakorlati orientációjú DUI (Parrilli–Heras 2016). A sikeresen innováló vállalatok gyakran használják a kettő módszer kombinációját (Inzelt–Csonka 2018). 

Az innováció kutatása az elmúlt évtizedekben két markáns irányt vett. Az egyik irányzat az innovációs rendszereket a földrajzi térségben országos és regionális kontextusban vizsgálja. Ez a megközelítés a tudás létrehozása mellett a tudás terjedésére, a tudástranszferre fókuszál. Az innováció résztvevői – a vállalatok, kormányzat, egyetemek, tudástranszfer-intézmények – közötti kapcsolatoktól határozzák meg az innovációs rendszerek hatékonyságát (Inzelt–Bajmócy 2013, Varga 2004). 

Az innovációkutatás másik irányzata az innováció folyamatára helyezi a hangsúlyt, és fő vizsgálati egysége a vállalat. A vállalati innovációs folyamatok ugyanakkor az adott térség innovációs rendszerébe ágyazottan működnek. A klasszikus modellek az innovációt különálló, egymást követő tevékenységek sorozatának tekintik. A kiindulópont az az új technológiai eredményekhez vezető alapkutatás (technológiai nyomás) vagy pedig a piaci kereslet (keresletszívás), amit a fejlesztés, a gyártás, a marketing és az értékesítés követ (Rothwell 1994). Ameddig a technológia nyomásos modell az 1950-es, a keresletszívásos modell az 1960-as évekre volt jellemző. A későbbiekben az integrált, a kereslet és a kínálat hatásait integráló és az egyes tevékenységek esetében visszacsatolást megengedő modellek terjedtek el. Az elmúlt évtizedben pedig a korábban jellemző zárt, az innovációt csak a vállalat keretén belül felfogó lineáris modellekkel leírható gyakorlat helyett a nyitott modellek többszörös visszacsatolási megoldásai váltak meghatározóvá (Tidd 2006). Az innováció szereplői akarva-akaratlanul kénytelenek együttműködni más szereplőkkel, esetleg versenytársakkal is. Ez fokozottan igaz a kisvállalatokra, amelyek egyenként képtelenek a teljes innovációs folyamat végigvitelére.