Az 1980-as évek közepétől, ahogyan újabb és újabb statisztikák és elemzések láttak napvilágot, elkezdődött a kisvállalatok szerepének átértékelése, és a 2010-es évek végére egy sokkal árnyaltabb kép alakult ki mind a kis-, mind a nagyvállalatokról. Többen is megkérdőjelezték a kisvállalatok meghatározó munkahelyteremtő képességét, ami elsősorban Birch (1987) előzőleg már említett munkája nyomán terjedt el. Brock és Evans (1989) szerint a kisvállalatok munkahelyteremtő képessége túlbecsült, hiszen a kicsik esetében gyakori a részmunkaidős alkalmazás, és a kifizetett bérek is alacsonyak. Az újabb megállapítások lényege, hogy a munkahelyteremtést elsősorban nem a szervezetek mérete, hanem a kora befolyásolja, azaz nem a kisebb, hanem a fiatalabb vállalatok növekednek gyorsabban (Haltiwanger–Jarmin–Miranda 2013). Ugyanakkor figyelembe kell venni nem csupán a belépéseket, hanem a kilépéseket is. A fiatal szervezetek körében különösen magas a megszűnések aránya (OECD 1997). A hosszú távú adatokra épülő kutatások immár azt találták, hogy az USA-ban a kisebb szervezetek részaránya mind az alkalmazottak számát, mind a GDP-részarányt tekintve évtizedek óta csökken (Atkinson–Lind 2018, Haltiwanger 2021). Acs és Mueller (2008) az USA nagyvárosi régióit vizsgálva állapították meg, hogy csupán az 50–500 főt foglalkoztató vállalatok is csak a diverzifikált nagyvárosi régiókban voltak képesek tartósan növelni alkalmazottjaik számát.