A digitális technológiára épülő hálózati kommunikáció polgári felhasználása az 1990-es évek elejétől kezdve alapjaiban változtatta meg az emberek médiakörnyezetét. A korábbi, klasszikus tömegkommunikációs eszközök (nyomtatott sajtó, rádió, televízió), illetve a mediatizált személyközi kommunikáció (telefon, távirat) helyét átvette az internet. A hálózati kommunikáció lehetőségei két fontos komponensen nyugszanak: az egyik a számítógép jelentette digitális adatfeldolgozási és egyéb operációs kapacitás, a másik a hálózatba szervezettség, amely lehetővé teszi a kommunikációt a számítógépek, illetve az azt használók között. A kettő együtt adja azt a rendkívüli lehetőséget, amelyet a 21. században a negyedik ipari forradalom, a közösségi média, az e-közigazgatás, a technológiai okosság (smart) megjelenése az élet valamennyi területén jelez számunkra, s amelyet a szakirodalom a konvergencia fogalmával ír le.1 Bár az első számítógépek hálózatba kapcsolása már az 1960-as évek végén megtörtént, akkori felhasználásuk elsősorban kutatási, katonai célú volt. A hálózati kommunikáció hétköznapi felhasználása az 1990-es évek első felétől datálható, miután Tim Berners-Lee kifejlesztette a http, illetve a HTML számítógépes protokollt, és a világháló, a World Wide Web a mai legismertebb és a mindennapok során leginkább használt formájában létrejött. A 90-es évektől a 2000-es évek elejéig tartó mintegy tíz évet nevezik a web 1.0 korszakának. Ebben az időszakban a hálózat legdominánsabb kommunikációs formái a kvázi tömegkommunikációs elven működő honlapok és a személyközi (esetleg csoportos vagy intézményi) kommunikációban használt e-mailek voltak. Miért mondhatjuk a honlapokra, hogy működésük a klasszikus tömegkommunikációra emlékeztet? A tömegkommunikációt – legyen az nyomtatott sajtó, rádió vagy televízió – úgy jellemezhetjük, hogy az üzenet szakemberek által létrehozva, technikai közvetítőkön keresztül jut el a nagyközönséghez. A folyamatban a visszacsatolás lehetősége, az interaktivitás korlátozott. A web 1.0 honlapjai is nagyszámú közönségnek készültek, kialakításukhoz szakemberre volt szükség, frissítésük kevéssé volt gördülékeny, de nagyobb lehetőséget biztosítottak a befogadói aktivitásnak, visszajelzésnek. Ettől sokban különbözik a web 2.0, valamint a közösségi média világa, ahogy azt a bevezetőben a fogalmak definícióinál bemutattuk. A harmadik évezred legelejétől indulnak azon közösségimédia-platformok, amelyek mind a mai napig a legtöbb felhasználóval rendelkeznek: Facebook (2004), YouTube (2005), Twitter (2006), Instagram (2010). Ezen felületek legfontosabb jellemzője, hogy rendkívül könnyen létrehozható, megosztható rajtuk multimediális médiatartalom – akár személyközi kommunikációban, akár csoportban vagy tömegméretekben gondolkodunk. Mindezek mellett az elmúlt évtized még egy jelentős kommunikációtechnológiai újítást hozott, ez pedig a hálózat mobillá válása. Vagyis a hálózatra már nemcsak (otthoni, munkahelyi) vezetékről tudunk csatlakozni, hanem elvileg bárhonnan. Ez a fejlesztés a médiahasználat kontextusát (hozzáférhető tömegközlekedésen, sportolás közben, egyházi szertartás alatt) és időbeli mintázatát2 is átalakította. Meg kell említeni még a fiatalok médiához fűződő viszonyát is, míg az idősebb generáció továbbra is tartalomfogyasztásra vagy a mások által gyártott tartalmak cirkuláltatására használja, a fiatalabbak egyértelműen saját tartalom gyártására. Ez legszembeötlőbb módon a YouTube felületén látszik, ahogy a fiatalok saját csatornákat indítanak, ide töltenek fel tartalmakat; vagyis számukra a média sokkal inkább az önkifejezés, mintsem a tartalomfogyasztás eszköze. A közösségi média tartalmai nemcsak abban különböznek a klasszikus tömegkommunikációs (rádiós, televíziós) tartalmaktól, hogy a felhasználók is előállíthatják és megoszthatják őket (user-generated content – UGC), hanem abban is, hogy folyamatosan elérhetők, sokszorosíthatók, skálázhatók és kereshetők. Ezen – digitalizációra visszavezethető – jellegzetességek miatt a hálózati kommunikációhoz kapcsolódó mindennapi kulturális gyakorlatok egy participatorikus, hálózatba szervezett használói közösséget hoznak létre.3 Ezen közösségek rendkívül sokfélék lehetnek, az elmúlt évtizedekben számos tipológia született ezzel kapcsolatban.4 A könyv későbbi fejezetében fogom részletesen bemutatni a vallási közösségek lehetőségeit.