A 21. században drámai gyorsasággal változnak a társas és kulturális erők formái és a hozzájuk társított jelentések hosszú távon érvényes forrásai, s ez az autoritással sincs másképp. A globalizáció gazdasági és kulturális formái újraszervezték, újraorientálták a kapcsolatokat az emberek (polgárok) és a nemzetek, hívők és vallásaik között. Hoover szerint a változás erejét két dolog adja, egyrészt a hozzáférhető politikai és kulturális megnyilatkozások sokszínűsége, másrészt ezen megnyilatkozások eltérő, adott esetben versengő kontextusokban való megjelenése. Miközben a vallás jelentősége a közéletben megnövekedett – ahogy Hoover kapcsán korábban már utaltam rá – az iráni forradalom, 9/11, az Iszlám Állam tevékenysége vonatkozásában; addig a vallási autoritás jelentősen átalakult. Hoover szerint két alapvető dolgot kell tisztázni ahhoz, hogy megértsük a vallás társadalmi és politikai szerepét a 21. században. Az egyik a vallás mediatizáltságának a kérdése, hogy a vallási szimbólumok, a vallási tapasztalat médiabeli megjelenése milyen szerepet játszott a vallás újjáéledésében. Vagyis itt az amerikai kutató nem arra gondol, hogy a média miként alakította át a vallásokat, hanem első lépésben annak végiggondolását javasolja, hogy a vallás megjelenése az 1970-es évektől a szekularizált média világában miként segítette a vallás újjáéledését. A másik fontos kérdés a vallási autoritásra vonatkozik. A vallási identitás új formái és kontextusai, valamint az ezekhez kapcsolódó gyakorlatok (például a felekezeti hovatartozás jelzése a Facebookon) mintegy versenyeznek az identitás olyan hagyományos forrásaival, mint a szimbólumok, hittételek, rítusok. Hogy ki miként identifikálja magát valamely egyházhoz tartozónak, annak hatása lesz az adott egyház autoritására, az autoritásának érvényességére. A két elem – a vallás mediatizálódása és a vallási autoritás átalakulása – természetesen összefügg, de meglehetősen komplex módon. Már magának a vallásnak a hálózati kommunikációt megelőző mediatizálódásába legalább három folyamatot bele kell értenünk, a (1) vallási témák megjelenését a hírműsorokban, az (2) egyházi fenntartású médiumok számának növekedését, valamint a (3) populáris kultúrában megjelenő vallási tartalmakat. Hoover szerint – s ezzel egyet kell értenünk – a vallási szimbólumok jelentésének és használati kontextusának kontrollja is a vallási autoritás kérdéséhez sorolható. Ebben az esetben az egyházak erején komoly rést ütött a populáris kultúra, például Hoover sokat emlegetett példája a popkirálynő, Madonna Like a Prayer dala és annak videóklipje, amelyben keresztény szimbólumok profán, populáris, fogyasztói környezetben jelennek meg.1