A retorikatant és általában a humán tudományokat gyakran éri a vád, hogy művelői elmossák a határt a képzelet és valóság között, s megállapításaik ellenőrizhetetlen fikciók, még akkor is, ha sokan elfogadják őket. S ha valaki azt a bátorságot is veszi magának, hogy a szövegek sajátosságai alapján a társadalmi valóságáról próbál szólni, könnyen megkapja a relativista jelzőt. Merthogy nem próbálja felmutatni a „determináló okot”, az általánosan ható „objektív törvényt”, az „egyetemes struktúrát”, a dolgok „végső szubsztanciáját” vagy a „cáfolhatatlan értelmet”, vagyis „nem foglal állást”. Ezek a minősítések természetesen nem egyszerűen csak ráfogások, miközben az elhamarkodott vádak nem állják meg a helyüket. Témánknál maradva, sem a retorikai praxis, sem a retorikatan nem relativista, legfeljebb nem dogmatikus és kellően nyitott ahhoz, hogy a megválaszolhatatlan „végső determinizmusok” keresésén túl a „hogyan vannak a dolgok” kérdése érdekelje. Teszi ezt azért, mert, egyrészt a társadalmi praxisban csak lokális megalapozásokat és érveléseket tapasztal, másrészt saját megállapítására önreflexív módon tekint; nem gondolja például, hogy képes lenne bármit végérvényesen és kimerítően sub specie aeternitatis „megalapozni”. Nem tetszeleg tehát „isteni pózokban”.