A játékos tettetés vagy megosztott, „közös tettetés” (Searle) igazi kulturális előretörést jelent az emberiség történetében, mert egy eredendően agnosztikus evolutív funkciónak, amilyen a komoly tettetés, lényegileg kellett átalakulnia. Az állatvilág védekező vagy agresszív mimetizmusaiban, de az emberi hazugságban is felismerhető ez a komoly tettetés, amelynek célja a másik becsapása. Bizonyos kooperatív készség megjelenésére utal, hogy létrejött olyan konszenzuális szituáció, amikor a tettetés, a színlelés közös ügy lett, így a tettetés nem komoly, hanem (csak komolyan) játékos. A gyermeki játék e közös tettetésen alapul. Ilyenkor a gyermek „játszásiból” csinál valamit. A játékos tettetés tehát nem más, mint annak képessége, hogy ún. mimetikus fogódzókat gyártunk (hívószó, csali), amelyek lehetővé teszik, hogy a fikciós ábrázolás faktuális lenne, amelynek következtében kiváltható a fikcióba való mimetikus belemerülés, a „mintha” mentális attitűd felvétele. Ezt megelőzően is kapcsolatba kerül a gyermek a fikcióval, mégpedig endogén reprezentációi – képzelete – révén, amelyek a játékos tettetéssel együtt hozzájárulnak a fikció által elfoglalt speciális mentális tér kialakulásához, amely különbözik minden veridikcionális funkciójú reprezentációtól. A későbbi, viszonylag stabil affektív és kognitív identitás kialakulásában nagyon fontos szerepet játszik ez a fikciós kompetencia (az endogén reprezentáció, a képzelet), ahogy a valóság tanulási folyamatában is. Schaeffer nyomatékosan megjegyzi, hogy a fikciós kompetencia megléte mentális higiéniánk alapja, s e készség megléte a későbbi kellemetlen szituációk kezelésében szintén előny, ugyanis általa nagyobb eséllyel kerülhetők el az öncsaló, a kognitív illúzión alapuló menekülési stratégiák.