„A fikciós világba való mimetikus belemerülés […] reprezentációs modellezésére ad lehetőséget anélkül, hogy szükség lenne a valósághoz történő visszacsatolásra […]”1. E távolságnak köszönhetően létrejövő kognitív modellek amolyan „mentális kezelési körök”, amit képzeletünkben befutunk, azaz újraaktiválunk, ugyanis ezek az áramkörök korábbi irodalmi és filmi fikciók fogyasztásával jöttek létre. A belemerülés tehát kerülőút, amely meghosszabbítja az információ feldolgozását, azaz a mimetikus reprezentációk generálását. Schaeffer szerint ez a folyamat maga a platóni mimézis, amellyel hasonmásokat, szimulákrumot hozunk létre, s amelyek, mint valami csalik, beindítják a mimetikus belemerülést. Ennek köszönhetően a fikciós reprezentációra úgy tekintünk, „mintha” faktuális reprezentáció lenne. Noha a játékos tettetés egyezménye elvileg óvja e reprezentációs módot, Platón – mint tudjuk – mégis veszélyesnek és kerülendőnek tartotta a fikciót. Mindenesetre a létrehozott „szimuláció” játssza a belemerülési vektor, azaz a „reaktiváló kulcs” szerepét, amely bevezeti a befogadót a reprezentáció, a fikció világába. Könyvolvasás, filmnézés, videójáték, színházi est vagy koncert – ezek mind eltérő belemerülési vektort, a fikciós világokhoz vezető más-más hozzáférési kulcsot, sajátos belemerülési posztúrákat feltételeznek. A fikció azonban nemcsak platóni értelemben imitáló (amennyiben szimulákrumot hoz létre), hanem arisztotelészi értelemben is imitál, hiszen valóságmodellt teremt.