Baptiste Morizot francia filozófus A közeljövő történetei címmel 2017-ben megrendezett genfi konferencián1 nem győzött hangot adni annak a korszakunkra jellemző általános zavarodottságnak, dezorientációnak és katasztrófaérzésének, amely szerinte abból fakad, hogy nincsenek „elemzőink”, nem állnak rendelkezésre olyan fogalmak, amelyek leírhatnák bolygónk, a Gaia vagy a Chthulucén állapotát.2 Philippe Descola és Bruno Latour kontextusába helyezkedve Morizot azt hangsúlyozza, hogy a modernitás narratívái nem képesek választ adni arra a krízisre, amelybe az emberi tevékenység kora – az antropocén – az embert juttatta azáltal, hogy veszélybe sodorta a földi életet (klímaváltozás, a fajok hatodik tömeges kihalása stb.).3 Morizot deleuze-iánus filozófus, azzal a különbséggel, hogy ő a filozófiai fogalomalkotást a terepmunka szolgálatába állítja. E par excellence filozófiai tevékenységnek felfogott terepmunka leginkább az állatok, főleg a farkasnyomok követéséből áll, és olyan fogalmak kidolgozását teszi lehetővé, mint a nyomkövetés, a diplomácia vagy a cosmopolitesse, melyek érvényes „elemzőként” szolgálhatnak a kortárs narratívák létrehozásában. Írásaiban újfajta figyelmet követel az élőnek. A „nyomolvasás diszkrét művészetének”4 nevezett figyelem közel áll Carlo Ginzburg munkái nyomán az érdeklődés homlokterébe került szemiotikai paradigmához. Az ún. jelezés vagy nyomparadigma lehetővé teszi, hogy szakítsunk a modernitás ismeretelméleti modelljével, azzal a két uralkodó narratívával, amely vagy a Természet és Kultúra dualitását, oppozícióját, vagy a kettő hibrid voltát állítja. Morizot e két versengő narratíva helyébe a diplomatikus együttélés paradigmáját emeli, ezzel csatlakozik a Bruno Latour, Isabelle Stengers, Donna J. Haraway, Emanuele Coccia, Yves Citton és mások5 kutatásaiból kirajzolódó ismeretelméleti kerethez. Már csak arra kell választ kapnunk, hogy ez az ökológiai projekt és annak ismeretelméleti modellje vajon miért jut szerephez az irodalom paradigmáiról szóló konferencián.6