Deleuze és Guattari szerint „[a] művészet talán az állattal kezdődik, legalábbis azzal az állattal, amely kialakítja saját territóriumát, és házat készít rajta […]. Minden a házakkal kezdődik […]. Minden a riturnellekkel kezdődik”.1 E feszültségekkel és ellenállással át- és átjárt territóriumnak, e háznak és riturnelljeinek mint szószólási és közvetítői zónának a kialakulását és megjelenési módjai fogjuk megvizsgálni Marie Darrieussecq és Krasznahorkai László művészi univerzumában. A vizsgálódás filozófiai és elméleti horizontját a Gilles Deleuze és Félix Guattari utolsó közös könyvében, a Mi a filozófia ? lapjain kifejtett geofilozófia és ökozófia adja, illetve az ebből kibontakozó, a kortárs ökológiai kérdésfelvetések iránt elkötelezett filozófiai, tudományfilozófiai, antropológiai munkák Bruno Latour, Philippe Descola, Tim Ingold, Emanuele Coccia, Donna Haraway, Yves Citton, Baptiszt Morizot, illetve közelebb az irodalomtudomány teréhez, Jean-Marie Schaeffer és Pierre Schoentjes stb. tollából. E kutatások nemcsak a rendszerszintű környezeti krízisre (globális felmelegedés, a biodiverzitás eróziója, migráció), és ehhez szorosan kötődve az élővel való kapcsolataink válságára (dezorientáció, zavarodottság, zavartságérzés2) hívják fel a figyelmet, hanem kiemelik azt az etikai dimenziót is, amelyet mindenki, de főként a művészetek magukra vállalnak, vagy kellene hogy vállaljanak azzal, hogy olyan megértési stratégiákat hoznak létre az „emberi kivétel korának végéhez”3 érve, amelyek lehetővé teszik, hogy a világban éljünk, vagy egyszerűen máshogy lakjuk be azt. Korunk és vele együtt az irodalom jellegzetes működésmódja a viszony,4 a kötelék. A kortárs irodalmi szcéna, amely a valósággal, valamint a pragmatista és „esztétikai-etikai”5 fordulatok nézeteivel, így a care-rel és a figyelemmel mostanra szoros összhangba került, tudomást vesz e sürgető kérdésekről, és reagál rájuk. Alexandre Gefen egy „klinikai paradigma” szükségességét hangsúlyozza, ahol „azt kérjük számon az írástól és az olvasástól, hogy hozza helyre, alkossa újra, forrassza össze, töltse be […], fűzze szorosra a kollektív és a személyes történelmet”, vagy hogy „helyettesítse az eltűnt összeköttetéseket”.6 Az irodalom helyéről és szerepéről való gondolkodás ezen programja mára érzékelhetően háttérbe szorította a modernitás irodalmi ideálját, amely az irodalom ha nem is steril, de legalábbis absztrakt intranzitivitását tartotta fontosnak.