Ha mármost az irodalom képes létrehozni és kitalálni ezt az „utópikus módozatú”1 területet, és főleg olyan szövegekben, amelyeknek szorosan véve semmi köze az utópiákhoz, az azért lehetséges, mert szakítani tud azzal, amit Deleuze és Guattari „a transzcendencia utópiájának” hív, és tágabb értelemben egy, a „jelen társadalom átalakítására törekvő”2 ideálhoz való kritikus hozzáállást jelent annak javára, amit ők „az immanencia utópiájának”3 neveznek. Deleuze többször visszatér (az 1968-as év forradalmi kontextusában) az utópia kérdésére, és elmondja, hogy „az utópia nem szerencsés fogalom”,4 majd a fogalmat (Nietzschével, Spinozával és Bergsonnal együtt) deterritorializálva az immanenciasík és a leendések közé utalja. Az, amit Ruyer utópikus módozatnak, eljárásnak vagy mentális gyakorlatnak hív,5 és amire azt mondja, hogy olyan, mint amikor átpásztázunk valamit, merthogy „egy tény, egy esemény megértéséhez be kell látni”6 a „lehetséges laterális” (és kollaterális) „vetületeket”, azt Deleuze-nél és Guattarinál a deterritorializáció” földrajzi terminusa jelöli, amely egy „végtelen mozgásra” utal, „a jelen relatív miliőjével és a miliőben elfojtott erőkkel” való összekapcsolódásra.7 A Mi a filozófia? és Ruyer is Samuel Butler Erewhonját veszi példának, hogy érzékeltesse az utópiák paradox voltát, amelyek egyszerre „sehol” sincsenek és az „itt és mostban” vannak. Ahhoz, hogy kihámozhassuk, kihajtogathassuk, áttekinthessük azt, amit az esemény magában foglal és magában fog foglalni (a potencialitásként jelen lévő virtualitások, „elfojtott erők”), ahhoz a művészre „látó emberként” kell tekintenünk, a művészetének „látó erőt”8 kell tulajdonítanunk, és az írás aktusát „ellenállási aktusnak” kell tekintenünk, az áramlás, a „lélegzet politikájának”, etikájának, amely az eljövendő tájékok és népek „összekapcsolódásánál” és „együttállásánál”9 válik láthatóvá. Philippe Mengue szerint „Deleuze zsenialitása” abban áll, hogy „az időn belül hoz létre belső szakadást”.10 Ennek az időbeliségnek – az Aión, a Kairos, a Tuché, esetükben az állattal, a menekülttel, a szörnnyel, a fantommal stb. való „találkozásjelenet”11 időbeliségének – tudható be, hogy az eseményt már nem a lehetséges aktualizálódásaként értelmezzük, hanem valami felé való nyitásként és „az ajtón kopogtató ismeretlenre”12 irányuló figyelemként – Deleuze-zel szólva az új szubjektivációs módokra irányuló figyelemként, amelyet a művészet mindig is a kreatív meseszövés (érzetek, affektumok, perceptumok13) által fordít le. A művész érzeteket hoz létre, a kívüliből ragad meg valamit, egy áramlást, egy lélegzetvételt (Krasznahorkai végtelenségig nyújtott mondata), amely formát ad annak, amit a karteziánus szubjektum testetlen, moláris és geometrikus percepciója nem képes megragadni. Az idő-kép modern politikai mozijának kontextusában Deleuze Kafkára, Kleere és Carmelo Benére hivatkozik, amikor velük együtt a „hiányzó népre”14 utal. A Mi a filozófia? pedig a művészetre és a filozófiára bízza „egy hiányzó föld és egy hiányzó nép létesítésé[t], ami a teremtés korrelátuma”.15