1990 és 1994 januárja között a NATO-tagországok részéről nyilvánosan nem merült fel a szervezet bővítése, így a hivatalos NATO-álláspont a kelet-közép-európai régió stabilitásának előmozdítása, valamint a térség országai és a NATO közötti együttműködés fokozatos erősítése volt. Ennek a politikának a megvalósítása érdekében 1991 decemberében létrejött az Észak-atlanti Együttműködési Tanács (North Atlantic Cooperation Council, NACC), amelynek Magyarország is részese lett. A NATO vezetői 1993 tavaszáig bizalmas tárgyalások során sem tértek el ettől az állásponttól, így például a korai magyar érdeklődésre válaszul Wörner főtitkár 1990 novemberében kategorikusan közölte, hogy Magyarország csatlakozása a közeljövőben nem jöhet szóba.1 1993 elejétől azonban a NATO központjában és a tagállamokban is megindult az egyeztetés a NATO lehetséges keleti bővítéséről, amiről bizalmas csatornákon a tagságra aspiráló kelet-közép-európai államok vezetői is értesülhettek.2 A NATO-tagállamok számára mindvégig alapvető szempont volt ugyanakkor, hogy egy esetleges bővítés ne ássa alá Borisz Jelcin orosz elnök, illetve a Nyugat-barátnak tekintett moszkvai vezetés pozícióit, és ne vezessen Oroszország elszigetelődéséhez és destabilizálódásához. Ezért a bővítésről megindult egyeztetési folyamatban egyértelmű fordulópontot jelentett Jelcin 1993. augusztusi varsói kijelentése, amely szerint nem ellenzi, hogy a kelet-közép-európai államok a NATO tagjaivá váljanak. Ettől kezdve a NATO-országok részéről az addigi óvatosabb támogató megnyilatkozások helyett egyre határozottabb biztatások érkeztek – mindenekelőtt a visegrádi négyek részére – csatlakozási szándékuk alátámasztására. Bizalmas forrásokból már 1993 tavaszán tudható volt, hogy amennyiben bekövetkezik a bővítés, az első körben Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot és Szlovákiát érintené, így most ezeknek az országoknak kellett bizonyítaniuk a tagságra való alkalmasságukat.