Magyarországon a rendszerváltás előtt a közgazdaság-tudomány kétarcú volt. A kommunista rendszer felépülésével szinte teljesen megszakadt a folytonosság a korábbi időszak tudományos gondolkodásával. Az ekkor alapított Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen – 1954-től Marx Károly elnevezéssel – az oktatás „a marxi elmélet lenini és sztálini értelmezésén alapult” (Szamuely–Csaba 1998: 1. fejezet). Sztálin halála után azonban elkezdődött az ébredezés a kutatásban. 1954-ben megalapították az MTA Közgazdaságtudományi Intézetét (KTI), ahol Kornai János alapító tag lett. Doktori disszertációjaként pedig A gazdasági vezetés túlzott központosítása címmel megírta a kommunista rendszer első komoly kritikáját (Kornai 1957), amelyet 1956-ban, a forradalom előtt egy hónappal védett kétszáz fős közönség előtt (Kornai 2021: 48). Ezt követően a magyar közgazdaság-tudomány alapvető jellegzetessége lett a rendszerről és a reformokról történő gondolkodás, ami a marxista politikai gazdaságtan helyett a gazdaság empirikus vizsgálatára helyezte a hangsúlyt (Szamuely–Csaba 1998: 1. fejezet). A KTI-ben a marxizmussal párhuzamosan létezett a neoklasszikus irányzat, amelynek tagjai önképzés révén ismerkedtek meg a nyugati közgazdaságtannal, és Kornai vezetésével szintén jelen volt a polémia a nyugati főárammal (Kornai 2021: 66–81). A nyugati közgazdaságtan az oktatásból sem hiányzott: Mátyás Antal három féléves kurzusa a nem marxista közgazdasági elméletekről a régió többi országához képest jóval nagyobb rálátást biztosított a hallgatóknak a nyugati közgazdaságtanra (Csaba 2007: 99). Ennek ellenére a főáramú közgazdaságtan nem vált meghatározóvá, míg az empirikus, vállalatgazdasági vizsgálatok releváns eredményekre jutottak (Szamuely–Csaba 1998: 2. rész, 9. fejezet).