A rendszerváltás előtti és utáni évtized jelentette a reform-közgazdaságtan fénykorát. Voszka érzékletesen írja le azt a kivételes állapotot, amikor a reformközgazdászok neoliberális társadalommérnökként „egyszerre léphettek fel tudományos tekintéllyel rendelkező kutatóként, politikai tanácsadóként és a közvélemény formálójaként” (Voszka 2019: 1292). Tömegek figyelték vitáikat, nézeteiket százezres napilapokban fejtették ki, miközben a politikai döntéshozatalra is befolyásuk volt, és idővel sokan csatlakoztak az üzleti világhoz. Fő támaszuk a nyugati közgazdaságtan volt, hittek a történelem végében és a washingtoni konszenzusban. A „piacgazdaság” jelzők nélkül volt értendő, a szociális piacgazdaság és a kapitalizmus változatai gondolatot egyaránt elutasították (Voszka 2019: 1289). Azonban a történelemnek nem lett vége,1 és a közgazdasági gondolkodás sem állt meg a washingtoni konszenzusnál. Douglass North 1992-ben Nobel-díjat kapott az intézményi közgazdaságtan területén, míg a washingtoni konszenzust összefoglaló John Williamson már 2000-ben megfogalmazta az elmélet leegyszerűsítésének problémáit (Williamson 2000). A posztszocialista rendszerváltás éppen az intézmények jelentőségének felismerése révén járult hozzá leginkább a közgazdasági főáram kiszélesítéséhez (Csaba 2021: 23).