A fordulat, vagyis az ipar felé fordulás első lényeges dokumentuma 2010-ben az úgynevezett Integrált iparpolitikai koncepció (Európai Bizottság 2010) volt, amely lefektette az új európai iparpolitika alapvető elemeit: az innováció ösztönzése, a szabályozás finomítása, a beruházások finanszírozásának megkönnyítése, a szabadalmi jogok erősebb védelme, a humán tőke fejlesztése, szorosabb európai együttműködés és koordinált iparpolitika a tagországokban, európai nagyprojektek (pl. űrtechnológiai projektek) létrehozása stb. Az indusztrializációs fordulatot jórészt a globális pénzügyi válság negatív gazdasági következményeivel indokolták. Ezt a tézist a következő években további, hasonló elemzések követték, amelyek részben finomították, részben konkretizálták a 2010-es javaslatot (Európai Bizottság 2012). Sőt némileg radikalizálódtak is. Például a 2012-es kommunikáció egyenesen kimondta, hogy meg kell fordítani az ipar csökkenő súlyát a gazdaságban, és 2020-ra a feldolgozóipar részarányát az akkori 16 százalékról 20 százalékra kell emelni (Európai Bizottság 2012). Ez a számszerű célkitűzés bizonyos értelemben szakítást jelentett a korábbi iparpolitikai javaslatokkal, amelyek egyszerűen csak az ipar kiemelt fejlesztésének szükségességéről szóltak. Itt ugyanis már kimondottan más ágazatok – nevezetesen a szolgáltató ágazatok – kárára kívánták emelni az ipar részarányát, amelyet tizenöt-húsz ével korábban még kiemelten fejlesztendő ágazatnak tekintettek. A hangzatos célkitűzéssel szemben hamarosan számos kritika megfogalmazódott meg (Bruegel 2013), kétségbe vonva a célkitűzés értelmét és elérhetőségét (Valentinyi 2014).