A pszichoaktív szerhasználat esetében ma már nem egyszerűen genetikai hátteret keresünk (például a függőségben szenvedő szülők gyerekei közül hány lesz függő). A gyermekkori traumák és stresszek idegrendszeri hatásokon keresztül fokozott sérülékenységet (vulnerabilitás) okoznak. A gyermekkori traumák később, a fiatal korban nagyobb valószínűséggel kialakuló és súlyosabb mértékű pszichoaktív szerhasználatot eredményeznek. A négy vagy annál több káros gyermekkori esemény 2-4-szeres mértékben fokozza a felnőttkori dohányzás és 5-8-szoros mértékben az alkoholizmus kialakulását (a kábítószerekkel kapcsolatban kevesebb kutatás készült, de a helyzet itt is hasonló). Ráadásul még nemi különbségek is megfigyelhetők: férfiaknál a gyermekkori trauma és a genetikai állomány interakciója kifejezettebb, mint nőknél. Arról vita folyik, hogy vajon a kedvezőtlen gyermekkori hatásokat a társas támasz képes-e ellensúlyozni, vagy sem. A speciális genetikai háttérrel rendelkező személyek hosszabb távon felvetik azt a lehetőséget is, hogy ezeket az egyéneket speciális módon kezeljük, illetve tekintsük őket kockázati személyeknek. A tartós gyermekkori trauma állandó készenléti állapotot okoz, valamint disszociatív személyiségszerveződést hoz létre: egymástól elkülönült, saját pszichológiai funkciókkal rendelkező személyiségtöredékekkel, „kettős énnel”. A gyermekkorban kialakuló disszociatív védekező mechanizmus gyakran csak az élet harmadik vagy negyedik évtizedében omlik össze, és vezet súlyos függőséghez.