A pszichodinamikus elméletek – amelyek a Freud-féle pszichoanalízis kortárs megfogalmazásai – a függőségi állapotokat másodlagosnak, valamilyen zavar vagy hiányosság tüneteiként tartják számon. A korai elméletek (1970-es évek) a regresszív örömszerzést vagy az öndestruktivitást („a szerhasználat lassú öngyilkosság”) hangsúlyozták. A későbbi elméleteknél a hangsúly áttevődött a belső érzelmi szabályozás és a külső valósághoz történő alkalmazkodás, illetve a szerhasználat viszonyának elemzésére. A függők vagy a kényszeres szerhasználók érzelmi szabályozása olyan, hogy extrém módon (vagy túl erősnek, vagy túl gyengének) észlelik érzéseiket, ezeket rosszul határozzák meg, és akciókon keresztül vezetik le. Az érzéseiket képtelenek szavakba önteni, így azok testi érzetekben jelentkeznek: ezek befolyásolását szolgálja a droghasználat. Más esetekben az érzelmek belső szabályozását, a személyiség védekezési mechanizmusait segíti a szerhasználat: a szerhasználók így tudnak megküzdeni az extrémnek észlelt érzésekkel. Sokszor a drog kiváltotta kellemetlen élmény is kívánatosabb a reménytelenség és bizonytalanság érzésénél. A pszichodinamikus elméletek legnagyobb hozzájárulása a droghasználat megértéséhez az öngyógyítás, öngyógyszerelés fogalmával írható le. Így a szerhasználat az érzelmi szabályozást, a megküzdést, a védekező mechanizmusokat, az öngondoskodást szolgálja. Az érzelemteli, jelentős kapcsolatok hiányát a drogokkal kialakuló álközösséggel próbálják leküzdeni, ami a valóságorientált kapcsolatok helyett a farmakológiailag orientáltaknak adja át a helyet. Az öngyógyítási, öngyógyszerelési feltevés értelmében például az ópiáthasználók agressziójukat és a belső széteséshez vezető érzelmeiket „gyógyítják” a droggal, kialakítva az önmagukkal érzett egység érzését, az önkontroll és az önértékelés észlelt növekedése mellett. A kokainhasználóknál a depresszió, az önértékelési zavarok „öngyógyítását” láthatjuk, a győzelem, a sebezhetetlenség érzésén keresztül, a világ és a személyiség feletti „mágikus kontroll” érzésével.