A rendőrség megreformálására már a 19. század végén történtek kísérletek, de végül is a 20. század elején ért el sikert a reformtörekvés. Ennek során elválasztották a rendőrséget és a politikát azáltal, hogy a rendőri vezetők kinevezését és elbocsátását kivették a politikai vezetők kezéből. Ez nemcsak a kiemelt rendőri vezetőkre vonatkozott, hanem általában az állományra, és egyes városokban odáig jutott, hogy például Philadelphiában a rendőrnek tilos volt abban a körzetben járőröznie, ahol ő maga lakott. A rendőrség a közigazgatás legnagyobb autonómiájával rendelkező szervezetévé vált, a rendészet pedig törvényes keretek között, szakértő vezetők irányítása mellett végrehajtott jogérvényesítés és szakmai feladat lett. A rendőrség feladatköre is szűkült, a rendészetre és a bűnözés kontrolljára. Az egyéb, szociális jellegű feladatokat más szervezetek vették át, például a mentő-, tűzoltó szolgálat.1 A reformstratégia feladatellátási módszere a megelőző gépjárműves járőrözés és gyors válaszadás a segélyhívásokra. A gyalogos járőrözés teljesen háttérbe szorult, hatékonyabbnak tekintették a gépjárműves szolgálatot, mivel így nagyobb területet lehetett adott idő alatt bejárni. A telefon és a rádió elterjedése után arra biztatták a polgárokat, hogy hívják a rendőrséget, amint problémát látnak, a rendőrség rögtön lépni fog, uralja a helyzetet, azonosítja az elkövetőt, és őrizetbe veszi. A korszak vége felé már az egész országban sikeresen bevezették a 911-rendszert, számítógépes támogatással.2