Az a mód, ahogyan a gyerekeket és a velük összefüggő kérdéseket a nemzeti jogi szabályozás, a szociális és jóléti rendszer, az oktatás, az egészségügy és az igazságszolgáltatás kezeli, alapvetően meghatározza a jogrendszer érvényesülési módjainak és az azokban megfogalmazott elveknek, céloknak és hosszabb távon a szakmai és a közvélemény formálásának lehetőségeit és korlátait is. Annak ellenére, hogy jelentős változások és eredmények figyelhetők meg az elmúlt évtizedekben a nemzetközi és a hazai szabályozásban és azok végrehajtásában, a gyerekek még mindig nem kapják meg sok esetben a kellő lehetőséget jogaik érvényesítéséhez, és a megfelelő védelmet sem annak érdekében, hogy örömteli gyerekkorukat követően mind a maguk, mind pedig a közösség boldogulásához sikeresen hozzá tudjanak járulni. A jogi szabályozás és a gyakorlat gyakran nem a gyerekek legfőbb, legjobb érdekeit tartja szem előtt, és nincs összhangban az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével.1 A gyerekek számára a hozzáférés a megfelelő lehetőségekhez, ellátásokhoz, szolgáltatásokhoz gyakran elégtelen, noha ezek jelentősége mind a gyermeki jogok érvényesülése, mind pedig a gyerekek fejlődése, fokozatosan kibontakozó képességeik támogatása, valamint az egyén és a közösség jólléte szempontjából meghatározó. A különféle, különösen védtelen, kiszolgáltatott gyerekek esetében, akik szegénység, kirekesztés, hátrányos helyzet, etnikai, vallási hovatartozás, fogyatékosság, nemi identitás, szexuális orientáció, háborús konfliktusok, természeti katasztrófák, migráció, menekültstátusz miatt vagy más okból fokozottan veszélyeztetettek, ez különösen gyakran jelent súlyos problémát, és az ő védelmük, akár elkövetőként, akár áldozatként, vagy szemtanúként csak korlátozottan, vagy nemegyszer sehogyan sem érvényesül.2