A tudomány önmegértése a történelem különböző korszakaiban más és más alakot öltött. Az emberiség mindig is kíváncsi volt és meg akarta érteni, miért viselkednek bizonyos módon a dolgok, illetve megpróbálta összekapcsolni a megfigyeléseket a jóslatokkal. Az első ismeretrendszerek a mindennapi élettel, a mindennapi tevékenységgel, s ezen belül a létfenntartással kapcsolatos ismeretek voltak. Az ismeretek és technikák nemzedékről nemzedékre szájhagyomány útján terjedtek. Az írás fejlődése azonban lehetővé tette az ismeretek tárolását és kommunikációját a generációk (nemzedékek) között. A mezőgazdaság fejlődése együtt járt az élelmiszer-felesleg kialakulásával, ami lehetővé tette a korai civilizációk számára, hogy a túlélésen kívüli egyéb feladatokra fordítsák idejük nagyobb részét, például a technológiai ismeretek bővítésére. Így nem véletlen, hogy az első írásos emlékekkel az öntözéses földművelést folytató nagy ókori népeknél (Egyiptom, Mezopotámia) találkozhatunk. Ez a fajta földművelés ugyanis megkövetelte gátak és csatornák építését, az időjárási és vízviszonyok változásának megbízható ismeretét, illetve az áradásokkor újra és újra elöntött földeken a parcellahatárok újbóli kijelölését. A ránk maradt írásos emlékek alapján elmondható, hogy jelen voltak már olyan ismeretek, melyeket mai fogalmaink alapján matematikai, geometriai, illetve csillagászati jellegű ismeretekként határozhatunk meg. Például a Kr. e. 18. századból származó mezopotámiai ékírásos tábla számos pitagoraszi hármasról (3,4,5) (5,12,13) szól, ami arra utal, hogy az ókori mezopotámiaiak már egy évezreddel Püthagorasz előtt ismerték a „Pitagorasz-tételt” (1. ábra). Emellett ismerték és használták a helyiértékes jelölésmódot. Számrendszerükben a hatvanas rendszer dominált. A ránk maradt emlékek azt bizonyítják, hogy a mezopotámiai matematikusok képesek voltak általános másodfokú egyenletek megoldására, illetve ismerték a kamatos kamat számításának módszerét, bár nem rendelkeztek a mai értelemben vett egyenletekkel.