Először is, mint fentebb olvasható, mindössze öt kompetenciát ítélt az összes válaszadó fontosnak (a szókincs és a kifejezőkészség, a célnyelv, valamint a forrás- és a célkultúra ismerete), amelyek azt sugallják, hogy a műfordítók szerint mindenekelőtt nyelvi-kulturális tudás és íráskészség kell a műfordításhoz. Ez az álláspont teljes mértékben egybevág azzal a hagyományos felfogással miszerint a műfordítás tulajdonképpen irodalmárok melléktevékenysége, nem önálló foglalkozás (pl. Lőrincz, 2007: 23), s passzol ahhoz a szemlélethez is, amelynek folyományaképpen újabban irodalmi fordításnak nevezik a mű-, azaz művészi? mesterséges? műhöz kötődő? fordítást. Egy elnevezés persze befolyásolja azt is, hogyan tekintünk erre a hivatásra s művelőire: művészetnek fogjuk-e föl a műfordítást, vagy sem (vö. Pusztai-Varga, 2008, Sela-Sheffy, 2008, Sohár, 2021a). S annak, hogy művészetnek tekintjük-e, komolyak a jogi-gazdasági következményei: ha a műfordító alkotótárs, társszerző, akkor ugyanolyan jogok illetik meg, mint magát a szerzőt, például nem csak munka- és felhasználási díj, hanem részesedés is megilleti, megilletné a befolyt haszonból… de ennek boncolgatása messzire vinne eredeti tárgyunktól, maradjunk a kérdőívnél!

Hasonlóképpen a fordítás előkészítésének munkálatait – (többszöri) értő olvasás, szöveg- és műfajelemzés, utánajárás, pl. hivatkozások, vendégszövegek felkutatása, a felmerülő fordítási problémák megbeszélése a szerkesztővel és/vagy megbízóval, esetleges szerzői hibák tisztázása stb. – is lényegesnek szokás tekinteni, hiszen elmaradásuk a megszokottakon kívül rengeteg további utómunkálatot követel meg. Rossz esetben akár az elkészült fordítás teljes átírásával jár, ami óhatatlanul idő- és pénzveszteséghez, netán a leadási határidő be nem tartásához vezet, aminek következtében eleshet az ember további megbízásoktól, elterjedhet róla, hogy csúszik a leadással. Semmi esetre sem szerencsés ilyen könnyen megelőzhető kellemetlenségnek kitenni magunkat. Ráadásul a műfordító feje nem káptalan, hogy minden egyes apró mozzanatra s azok célnyelvi megoldására emlékezzék egy ezeroldalas regény esetében, így gondos előkészítés – vagy CAT-eszköz, azaz fordítómemória használata – híján megeshet, hogy az utómunkálatok során átsiklik valami fölött, amit aztán kipellengéreznek az olvasók. Mégis a válaszolók 26,5%-a, több mint egynegyede nem tulajdonít különösebb jelentőséget az előkészítésnek. Feltűnő különbségek mutatkoznak azonban az arányokban, mint ezt a 2. ábra is szemlélteti: azok, akik kizárólag műfordítással foglalkoznak, munkájuk elengedhetetlen részének tekintik a gondos előkészítést, őket viszont a munkaidejük egynegyedénél is kevesebbet műfordítással töltők követik 16%-kal. Mindkét csoportnál érthető ez a választás: előbbiek professzionális műfordítók, akiknek megélhetése a gondos és gyors, értsd, jól előkészített munkán múlik, míg utóbbiak éppen a professzionalizmus hiányában szorulnak rá az alapos előmunkálatokra. Ugyanakkor a legnagyobb számban a munkaidejük legalább háromnegyedét műfordítással töltők tartják nem fontosnak az előkészítő munkálatokat, hiszen 60%-uk sorolta a nem fontos kategóriába a fordítás-előkészítést. Őket a munkaidejük egynegyedét-felét műfordításra fordítók követik 31%-kal, tehát közülük csupán feleannyian utasítják el az előkészítés fontosságát. A fordítás-előkészítés adatait mindenképpen érdemes lenne továbbvizsgálni, főleg azt, hogy növekszik-e azok száma, akik ignorálják a fordításnak ezt a fázisát, s ez megmutatkozik-e valamilyen formában az elkészült és kiadott műfordítások minőségén.

Sajnos a fordításelméletek nagymérvű elutasítottsága a műfordítók körében egyáltalán nem meghökkentő, inkább általánosnak mondható. Arra szokás hivatkozni, hogy a műfordítás gyakorlatorientált szakma, művelés közben sajátítja el az ember, s az elméletek ismeretétől senki sem lesz jobb műfordító. Ez alapvető félreértelmezése az elméletek hasznának, ami azért is különösen érdekes, mert a műfordítók tevékenységéhez szintén jól alkalmazható irodalom- és kultúraelméletek esetében fel sem merül ez a kívánalom: senki sem várja el egy kultúra- vagy irodalomelmélettől, hogy megismerésével majd jobb íróvá vagy költővé válik. Az elméletek leginkább arra szolgálnak, hogy elvonatkoztassanak, az egyediből általánosítsanak, az általánosból egyedítsenek, megválaszolandó kérdéseket vessenek föl, teoretikus, módszertani és gyakorlati problémákra mutassanak rá, leírjanak, osztályozzanak és rendszerezzenek fordítási jelenségeket, feltárják az egyes jelenségek közötti összefüggéseket, tesztelendő hipotéziseket állítsanak föl a leírtak alapján, magyarul, tudományos alapvetésként viselkednek, olyan fundamentumok, amelyekre valóban alapozni lehet egyes fordítással kapcsolatos vizsgálódásokat. Ráadásul szinte minden műfordító maga is gyárt kisebb-nagyobb elméleteket, amikor saját – és mások – műfordítói tevékenységére reflektál, legföljebb ezeket nem tekinti teóriának, csak töprengésnek, szakmai nézetnek, spekulációnak.

Az egyik legifjabb válaszoló, aki kora ellenére évi 95 szerzői ívet3 ültet évente angolról magyarra s munkaidejének több mint háromnegyedét tölti ki a műfordítás, tehát igen foglalkoztatott, professzionális műfordító, egyáltalán nem tartja fontosnak a célnyelvi klasszikus irodalom és a fordításelméletek ismeretét, s szerinte nem fontos a kortárs világirodalom, a forrás- és a célnyelvi kortárs irodalom ismerete, a fordítás-előkészítés vagy a fordítási stratégia. Elképzelhető, hogy az illető ahhoz a már futólag megemlített fordítói irányzathoz tartozik, amelyik olvasás nélkül vállalja el egy mű lefordítását, s elzárkózik minden előkészítő munkálattól abban a hiú reményben, hogy így megőrizheti az olvasói élmény spontaneitását munka közben és az elkészült fordításban.

Úgy tűnik a válaszokból, hogy az idősebbek és a nők tartanak sok ismeretet nagyon fontosnak, míg a fiatalabbak és a férfiak könnyebben ítélnek egy kompetenciát nem fontosnak, inkább elvetik a hagyományos felfogást, miszerint a műfordítás arisztokratikus foglalatosság, amelyet jóval átlag fölötti műveltséggel és íráskészséggel rendelkező értelmiségiek művelnek. Számukra a műfordítás talán már nem hivatás, hanem bárhol űzhető, főnököt nem ismerő szakma, elsajátítható fogásokkal, kötetlen munkaidővel; nem teljes odaadást és sokrétű alázatot megkövetelő munka, hanem pusztán pénzkereset.