A műfordító háttértextusai elsősorban a nyelvek absztrakciós szintjeinek különbségeit vizsgálva kerülhetnek felszínre. Egy filozófiai monográfia műfordítása során szembesültem személyesen a jelenséggel és kezdtem gondolkozni a nyelvek eltérő absztrakciós stratégiáiról, amelyeket közvetlenül befolyásolhatnak a kulturális és egyéni háttértextusok. François Soulages A fotográfia esztétikája című könyvében egy filozófus teljes arzenálját felhasználja, amikor a már létező, de más és más elméleti (filozófiai, esztétikai, pszichoanalitikai, szociológiai, politikai, irodalmi stb.) kontextushoz tartozó fogalmakat saját logikája szerint igyekszik hálózatba rendezni, összekapcsolni és opponálni (Soulages, 2005; Soulages, 2011). Vagyis olyan gondolati rendszereket hoz működésbe, amelyek az egyetemes kulturális és intellektuális örökségünk részét képezik, de egy új művészeti ág, a fotográfia kontextusába vezeti be őket. A nyugati filozófiai gondolkodás által általánosan és hagyományosan elfogadott kategóriák segítségével a francia filozófus ugyanakkor új kategóriákat, neologizmusokat is létrehoz, például fotograficitás [fotograficité], tárgyprobléma [objet problème], metafotográfia [métaphotographie] stb. Sőt a szövege tömör, a stílusa a ritmikus ismétlődéseknek köszönhetően szinte zenei, így már-már a költőiség határait súrolja. Mindebből következik, hogy a könyv lefordítása sok kérdést felszínre hozott, de éppen ezért izgalmas és tanulságos vállalkozásnak ígérkezett.

 

 

Hogy a fordítás során tudatosan vagy öntudatlanul működő háttértextus jelenségének egyéb aspektusait is megvilágítsuk, idézzük fel a magyarul már kanonizált, egyetemes kultúra részévé vált művek utóbbi években megvalósult újrafordításait, többek között Shakespeare néhány darabjának újrafordítását (angol nyelvű idézetek nélkül, illusztráció gyanánt). Shakespeare-t sokan fordítottak, de Arany János műfordításában kanonizálódott magyarul, így Arany műfordításai eddig érinthetetlenek voltak. Nádasdy Ádám, félretéve az ilyen jellegű fordítási tabukat, újrafordította az angol drámaíró néhány darabját mai magyar nyelvre, aktuális magyar argó kifejezéseket is felhasználva, és ezzel kortárs háttérszövegeket hozott működésbe. Az aktualizált újrafordítások persze kaptak kritikát, de ha Nádasdy segítségével2 visszatérünk a 19. századba, és megvizsgáljuk a nagy magyar romantikus költő Shakespeare-fordításait, hasonló stratégiára és további háttértextusokra bukkanunk a sorok hangzását illetően. Arany bizonyos alsóbb társadalmi réteghez tartozó szereplők megszólalásakor a magyar népköltészet verselését alkalmazta, mivel felismerte, hogy Shakespeare kétféle verstípust használt, az egyik a nemesi származású szereplők, a másik az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozó szereplők beszédmódja. Arany az utóbbiak esetében alkalmazza a magyar népköltészet verselését és ritmusát. Tehát tökéletesen adja vissza korának modern magyar nyelvén a hangzás és a ritmus szintjén megjelenő shakespeare-i háttértextusokat, amelyek talán már elvesztek a mai olvasók számára.