A 20. század szemtanúja lehetett a műfajok robbanásszerű megsokasodásának, bizonyos értelemben az irodalom és az „önéletrajz demokratizálódásának”.2 Az önéletrajzból kifejlődött önfikció-koncepció ezzel együtt benyújtotta igényét az „irodalmiságra” (littérarité), azzal az érveléssel, hogy az „én” kimerítő jellegű megismerhetőségének kora leáldozott, új paradigmára van szükség a posztmodern szubjektum ábrázolásához, amely túllép az igaz-hamis bináris rendszerén, ezáltal pedig meghaladja a referencialitást. A műfajok alakulásával együtt olvasási modelljeink is megváltoztak: a Lejeune által felvázolt két olvasói paktumot zárójelbe helyezte az önfikció „higgyen is, meg ne is” olvasási módozata,3 amely meghaladja az olvasás „rendőrségi-felügyeleti” jellegét, így a faktuális, a valóságos helyett a megéltet, a valóst helyezi előtérbe. Az önfikció műfaján belül annak definiálása óta elmozdulás figyelhető meg az önreflexív előtag felől a fikció irányába. Míg Doubrovskynál és a korai Darrieussecq-nél (ebben a sorrendben) az önfikció „szigorúan valós eseményekből és tényekből szőtt fikció”, ahol a „valószerűség benyomását élethatások tartják fenn”, addig Colonnánál és az „érett” Darrieussecq-nél az önfikció „szándékosan paradox”, az önfabuláció által felrúgja a valószerűséget. Befejezésként Philippe Gasparinire hivatkozunk, aki három típusát különíti el az én-írásnak a megélt fikcionalizálás szempontjából: (1) a nem tudatos fikcionalizációt (hiba, felejtés, válogatás, elváltoztatás stb.), amely minden narratív rekonstitúció sajátja; (2) az önfabulációt, amelyben az író szántszándékkal helyezi magát elképzelt vagy fantasztikus szituációkba; és (3) a szándékos önfikciót, amely tudatosan mozdítja el az önéletrajzot a fikció felé úgy, hogy mindeközben nem sérti a valószerűség elvét.4 A szerző/narrátor/főhős homonimitásának formális kritériumai egyesek számára fellazultak (anonimitás, lásd: Doubrovsky; enyhe homonima egyes szám első vagy egyes szám harmadik személyű elbeszélés, lásd: Lecarme), mások számára (Darrieussecq) továbbra is fontosak maradtak. A különféle fentebb említett önéletrajzi és önfikciós írási formák által alkotott kortárs irodalmi tér megnevezésére egyre elfogadottabbá vált az „én-írás” (écriture de soi),5 vagy az Arnaud Schmitt által javasolt „önnarráció” (autonarration)6 kifejezés.