Az esztétikai figyelem általunk önreflexívnek nevezett megjelenési módját figyelhetjük meg Darrieussecq Le Pays című regényében.1 A könyvben megjelenő figyelemforma nem összpontosul egy pontos kognitív feladatra, nem motiválják külső stimulusok, hanem a szubjektum belső környezete felé fordul. A gondolat spontán módon történő születéséről van szó, amit a köznyelvben olyan kifejezésekkel szoktunk leírni, mint elkalandozás, elrévedés, elmerülés, álmodozás. Ezeket a tudatállapotokat az én kiürülésének, a magunkról való megfeledkezésnek az érzete (sensation d’absence à soi) kíséri. Kalina Christoff neuropszichológus és kollégái tanulmányukban2 két olyan szituációt vizsgálnak, amelyben a gondolatok spontán módon keletkeznek. Az egyik a gondolatban elkalandozó sofőr esete, aki látszólag „automata” módban vezeti járművét. A jelenséget autópálya-hipnózisnak3 is nevezik. A másik példa a magányos sétálóé, akinek gondolatai a környezetben található tárgyak körül forognak, akárcsak a Schaeffer által idézett benjamini sétáló esetében. Christoff szerint az teszi lehetővé ezt a gondolatbeli bóklászást, hogy az elmeállapotok között kontextuális kapcsolat áll fenn agyi és idegi szinten. Egy harmadik példával bővíthetnénk ezt a listát, mégpedig a futómámor néven ismert jelenséggel, amelyet Patrick M. Whitehead rendszeres futók körében készített felmérés alapján vizsgált tanulmányában.4 Eszerint a rendszeres futók olyan különleges létállapotról számolnak be, amelyben a külső tér, a környezet nem mint valamiféle leküzdendő akadály jelenik meg, hanem mint befogadó miliő. Ez a kellemes, könnyed érzet abból fakad, hogy a futók egy bizonyos fájdalomszintet anticipálnak futáskor, amit viszont nem érnek el.