A második módszertani szempont, amely a jelen kérdésfelvetésekhez és a bemutatásra kerülő elemzésekhez kiemelendő, az a tény, hogy a bevezetésben összefoglalt elemzések a magánhangzók minőségében tetten érhető V-V koartikulációs hatásokat szinte kivétel nélkül egyféleképpen, a koartikuláló és nem koartikuláló/neutrális helyzetű magánhangzók akusztikai vagy artikulációs távolságával, illetve ezeknek a megvalósulásoknak valamifajta eltérésével számszerűsítették (ez igaz a magyar nyelvre vonatkozó kutatási előzmény, Conklin 2019 esetében is). Ez azt jelenti, hogy a koartikulációt lényegében az adott beszédhangoknak a koartikuláció hatására bekövetkező minőségbeli megváltozásával, illetve centralizációjával képezték le. Ezt szokás távolság mérőszámnak nevezni (Cho 2004) (vö. 3. fejezet), és ez lényegében azt mutatja meg, hogy mennyire tér el az adott magánhangzó a V-V koartikuláció hatása alatt és a kontrollként használt neutrális helyzetben egy-egy beszélő egy-egy magánhangzójára számítva. Ennélfogva ez a mérőszám lényegében a koartikuláció hatására fellépő centralizáció mértékét képezi le, más szóval azt, hogy milyen irányba (az akusztikai és artikulációs tér közepe vagy széle felé) és mennyire „húzza el” az eltérő minőségű transzkonszonantális (trigger-)magánhangzó a célmagánhangzót. A jelen kötetben a kérdéses fogalomra a fentiek nyomán a magánhangzók centralizációjaként utalok az elemzésekben, továbbá a magánhangzó-minőség változásaként, magát a mérőszámot pedig távolságnak nevezem. (Számításának módját a 3. fejezet módszertani részében közlöm.)