Egyfelől láttuk, hogy a szakirodalomban publikáltakból hiányzik az akusztikai és artikulációs szerkezet együttes elemzése azonos időben rögzített adatokon (2.6.1 fejezet). Ezen okból nem tudható például az, hogy a mondatszintű kiemelés/mondathangsúly/dallamhangsúly által okozott szegmentális erősítés (Cho 2004) az akusztikai szerkezetben is tetten érhető-e, azaz a mondathangsúly okoz-e detektálható erősítést a beszédhangokban a beszéd akusztikai szerkezetében. Ez a jelen kísérlet fő kérdése, melynek megválaszolásához párhuzamosan rögzített akusztikai és artikulációs adatokat elemzünk.

Másfelől azt is láthattuk, hogy az eddigi – különösen a közvetlen előzményként számon tartható – eredmények az angol nyelvre vonatkoznak, így kérdés, hogy a prozódiai kiemelést vélhetően máshogyan alkalmazó, illetve egyebekben is az angoltól különbségeket mutató (2.5.3.1. fejezet) magyar nyelvben ugyancsak megtaláljuk-e a prozódiai erősítést, hasonlóan az angolhoz. A kérdésre úgy adunk választ, hogy a jelen kísérletben magyar nyelvű anyagot alkalmazunk (de közvetlen, számszerű összehasonlításokat nem teszünk a korábbi angol nyelvű adatokkal, csak a talált tendenciákat vetjük össze).

Végül bemutattam, hogy az eddigi, a V-V koartikuláció hatásait vizsgáló kutatások lényegében csak a magánhangzóknak a minőségi eltéréseit vagy másként a centralizációját számszerűsítették az. ún. távolság mérőszámmal, miközben a koartikulációs változatosság az ismert meghatározások nyomán ugyancsak érthető a magánhangzó-megvalósulásoknak a kontextusok közötti szóródásaként (2.6.2. fejezet). Éppen ezért a jelen kísérletben arra is kísérletet teszünk, hogy alkalmazzunk egy ezt a varianciát számszerűsítő mérőszámot: a koartikulációs változatosságot a távolsággal és a szóródással is számszerűsítjük, és összevetjük az így kapott eredményeket a fő kutatási kérdésünk tükrében.

Mivel a korábbi releváns kísérletekben minden esetben álszavakat alkalmaztak a szerzők, felmerülhet a kérdés, hogy ennek, egészen pontosan az álszóejtés sajátosságainak hatása lehetett az adatokra. Egyes eredmények szerint ugyanis az álszavak (azaz a nulla gyakoriságú szavak) hiperartikuláltak/túlartikuláltak lehetnek (Munson–Solomon 2004; Scarborough 2012), ami pedig a koartikuláció hatásainak redukcióját vonhatja maga után (de Jong 1995; Scarborough 2012). Éppen ezért a kérdéseink vizsgálatának első lépéseként úgy döntöttünk, hogy valódi szavakat elemzünk mondatokba ágyazva, hogy ezzel is próbáljuk meg facilitálni a – a lehetőségek szerint – természetesebb beszédmódot.

Az itt bemutatott kísérlet mindezen szempontok szerint újdonságot hoz nem csak a magyar, hanem a nemzetközi irodalom szempontjából is.

A fő kutatási kérdés mellett két további kapcsolódó kérdésben is végzünk elemzéseket. Egyfelől elemezzük a magánhangzóknak az azonos beszédhangkörnyezetben álló megvalósulásai között fellelhető változatosságot, azaz a token-to-token változatosságot. A fő kérdés ezt illetően az, hogy erre, a javában biomechanikai eredetű (token-to-token) változatosságra ugyancsak hatással van-e a hangsúlyhelyzet, illetve a prozódiai kiemelés és szegmentális erősítés, és gátolja-e ez a mássalhangzón túli koartikulációs hatásoknak a célhangot befolyásoló erejét. Más szavakkal: vajon nagyobb token-to-token változatosságot találunk-e a koartikuláló helyzetben álló magánhangzókban, mint a nem koartikuláló helyzetű magánhangzókban, és ezt a változatosságot befolyásolja-e a hangsúlyhelyzet úgy, hogy csökkenti a változatosságot a szón megjelenő hangsúly.

Ez az elemzés azért is releváns itt, mert a fő kérdésünkhöz hasonlóan a hansgúly szegmentális erősítő erejét pedzegeti, illetve annak hatókörét, valamint a szegmentális változatosság forrásait. Közvetlen előzményként Cole és munkatársainak (2010) vizsgálata szolgál, akik kimutatták, hogy azok a magánhangzók, amelyek neutrális/szimmetrikus/nem koartikuláló helyzetben állnak (a V-V koartikuláció szempontjából), nagyobb változatosságot mutatnak, mint azok, amelyek koartikuláló/aszimmetrikus helyzetben vannak. A jelenséget Cole és munkatársai (2010) azzal magyarázták, hogy a koartikuláció megszorítja, korlátozza a beszédhangok megvalósítási változatosságát (hasonlóan egyébként ahhoz, mint amit a DAC modellben – 2.5.1. és 2.5.2. fejezet – a nyelvhát megszorítottságával összefüggésben írtunk).

A kérdésben további adalékul szolgál Flege (1989) és Manuel (1990) tanulmánya. Az idézett szerzők azt vizsgálták, hogy a különböző sűrűségű magánhangzókészlettel rendelkező nyelvekben eltérő-e a magánhangzók változatossága úgy, hogy a sűrűbb készletekkel bíró nyelvek kisebb változatosságot engednek a megvalósulásokban. (A feltevés alapja az, hogy a nagyobb változatosság a sűrűbb magánhangzókészletekben jobban veszélyezteti a nyelvileg releváns kontrasztok fenntartását, ezért a produkció megszorítottabb, a változatosság pedig kisebb.) Míg Flege (1989) ezt a kérdést a beszédhangok ugyanazon kontextusbeli ismételgetéséből előálló, lényegében biomechanikai token-to-token változatosságában tesztelte, addig Manuel (1990) a V-V koartikuláció hatása alatt, azaz ezzel idézte elő a beszédhangok variációját. További eltérés a kutatások között, hogy Flege (1989) az artikulációt, Manuel (1990) pedig az akusztikai szerkezetet (a formánsok alakulását) vizsgálta. Az eltérő megközelítések ellenkező eredményt hoztak: Flege (1989) eredményei nem támasztották alá a kiinduló feltételezést, míg Manuel (1990) adatai igen. Mindebből Manuel (1990) arra a következtetésre jutott, hogy a beszédhangok ismételgetéséből előálló token-to-token változatosság nem elegendő mértékű – tehát az ismételgetés nem jelent elegendő produkciós megszorítást – ahhoz, hogy a beszédhangok megvalósulásának változatosságát moduláló tényezőket vizsgálni lehessen benne. Bár Manuel (1990) ilyen moduláló tényezőként kiemelten a beszédhangkészlet jellegzetességeit említette, a fentiekből látható, hogy ezek közé sorolható akár a prozódia is, Manuel (1990) állítása pedig az, hogy a token-to-token változatosság kisebb, mint a (V-V) koartikuláció következtében előálló változatosság.

A biomechanikai eredetű változatosság vizsgálata tehát hozzásegít ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk a beszédhangokban tapasztalható változatosságról, illetve ahhoz is hozzájárul, hogy a biomechanikai és koartikulációs eredetű szegmentális változatosságokat jobban megértsük és szétválasszuk.

Zárásképp azért, mert a jelen adatok az artikulációs és akusztikai szerkezetben fellelhető változatosságot összehasonlíthatóvá teszik, erre nézve is végzünk összehasonlításokat, hozzájárulva az ezzel kapcsolatos diskurzushoz. Emlékeztetőül: a korábban elterjedt, de egyes vizsgálatok adatain keresztül megkérdőjelezett feltételezések szerint a beszédhangoknak az artikulációs megvalósításban tapasztalható változatossága nagyobb, mint az akusztikai, amely állítás a beszédlétrehozás és feldolgozás bizonyos elméleteinek sarokkövét is jelenti.

Hipotéziseink a következők.

A hangsúlyos szótagi magánhangzókban kisebb változatosságot okoz a V-V koartikuláció, mint az azonos minőségű hangsúlytalanokban a magyar nyelvben is azért, mert a hangsúly növeli a magánhangzók koartikulációs ellenállását (H1). Ehhez a távolság és kontextusok közötti szóródás mérőszámokat elemezzük a beszédhang hangsúlyosságának függvényében az artikulációban és az akusztikai szerkezetben egyaránt. Előbbi a magánhangzók minőségbeli változását, potenciális centralizációját számszerűsíti. Utóbbi a különböző kontextusokban megvalósuló magánhangzók szóródását a közös átlag körül az egyes paraméterek mentén, azaz a megvalósulások uniformitását, illetve a magánhangzó produkciós tartományát, célterét (vö. 2.6.2. fejezet). Cho (2004) eredményei nyomán azt várjuk, a hangsúlyos helyzetű beszédhangok célkonfigurációja nagyobb mértékben megvalósul és tovább fennáll, ezért azt várjuk, hogy a hangsúlyos szótagi megvalósulások minőségbeli eltérése kisebb, a célkonfigurációk (kontextusok közötti) uniformitása, konzisztenciája pedig nagyobb (tehát kisebb a produkciós tartomány vagy céltér).

Feltehető, hogy a vizsgált /i/ és /u/ hangok elhelyezkedése miatt a magyar magánhangzó-rendszerben eltéréseket találunk a két beszédhangban (és az /u/ nagyobb változatosságot mutat, mint az /i/) (vö. 2.5.1. fejezet), de ezt a kísérlet előzetesen elismert, nem vizsgált, de nem is megfelelően kontrollálható tényezőjeként kezeljük, és figyelembe vesszük a következtetések levonásában.

A neutrális/szimmetrikus/nem koartikuláló helyzetben álló magánhangzók biomechanikai (token-to-token) változatossága nagyobb, mint a koartikuláló helyzetben állóké, és a hangsúly csökkenti a változatosságot mindkét pozícióban (H2). Ezt a szóródás mérőszámmal teszteljük, de nem a kontextusok között, hanem az azonos helyzetben álló megvalósulásokra számítva a hangsúly függvényében.

A beszédhangoknak az artikulációs megvalósításban tapasztalható változatossága nagyobb, mint az akusztikai szerkezetben tapasztalható (H3). Ezt a kérdést ugyancsak a szóródás segítségével válaszoljuk meg, mely – tekintve, hogy normalizálja az adatokat, és elveszi azok dimenzióját és nagyságrendjét, lásd 3.2. fejezet – alkalmas a különböző forrásokból származó, eltérő mértékegységben és nagyságrendben mért adatok közvetlen összehasonlítására.