1. Bevezetés

A koartikuláció egy különleges esete nem a közvetlenül szomszédos beszédhangok viszonylatában jelentkezik: a magánhangzók közötti koartikuláció egy vagy akár több közbeeső mássalhangzón át érvényesül. A kötetben ezt, a magyar nyelvben még kevéssé leírt kölcsönhatást vizsgálom meg több szempontból: elemzem a mondatszintű hangsúly és a koartikuláció irányának hatását valódi szavakon és álszavakon, három kísérletben, továbbá elemzem egy szorosan kapcsolódó, gyakran a magánhangzók közötti koartikuláció fonologizálódásaként értelmezett magánhangzó-harmónia jelenségkörének egy speciális esetét.

A kötet a vizsgált jelenség, a magánhangzók közötti koartikuláció bemutatásával kezdődik, és sorra vesz olyan tényezőket, melyek ennek az alakulását az eddigi ismeretek szerint meghatározzák (2. fejezet). Ebben a fejezetben rámutatok a szakirodalomból kérdésként kirajzolódó pontokra, melyekre a kötet folytatásában kísérletek irányulnak, a fejezet végén pedig összefoglalom a kutatás hipotéziseit. A 3–6. fejezetig ismertetem a lefolytatott kísérleteket. Egyfelől megvizsgálom, hogy miként hat a hangsúlyhelyzet (azaz a hangsúly megléte vagy hiánya a célszón) arra, hogy a magánhangzók mennyire hajlamosak idomulni a koartikuláció hatására (ezt nevezzük koartikulációs ellenállásnak). Ezt a kérdést valódi szavakon vizsgálom a 3. fejezetben, és álszavakon az 5. fejezetben. Másfelől elemzem azt is, hogy a megnövekedett ellenállással összefüggésben megnövekszik-e a hangsúlyos helyzetben álló magánhangzók által kifejtett, a transzkonszonantális magánhangzón tetten érhető koartikulációs hatás (ezt nevezzük koartikulációs agressziónak). Ezt a kérdést álszavak vizsgálatával járom körül az 5. fejezetben. Harmadrészt elemzem a koartikuláció irányának hatását is, azaz azt a kérdést, hogy másként hat-e (eltér-e a célhangon tetten érhető változatosság szerint) a progresszív és regresszív, azaz a hangsor vége és eleje felé ható koartikuláció. Itt szintén álszavakat vizsgálok, a kísérletet a 4. fejezetben mutatom be. Végül a 6. fejezetben megvizsgálom a magánhangzó-harmóniában sajátosan (antiharmonikusan) viselkedő tövek magánhangzóit, arra a kérdésre keresve a választ, hogy ezek valóban hátrébb képzettek-e, mint a harmonikus tövek azonos minőségű magánhangzói, illetve eltérően viselkednek-e ezek a magánhangzók közötti koartikuláció folyamatában. (Az egyes kísérleteket bemutató fejezetek már megjelent vagy kézirat formában létező tanulmányok alapján készültek; ezeket a forrásokat az adott fejezetek elején, a fejezetcímeknél jelzem.)

A hangsúly hatásának elemzését az motiválja, hogy bizonyos feltételezések szerint a hangsúlyos helyzet „erősíti” a beszédhangokat, melynek hatására azok ellenállóbbak és agresszívabbak lesznek a koartikulációs folyamatokban való részvételüket illetően. Ezt korábban más nyelvek (kimerítőbben az angol nyelv) esetében vizsgálták, és ezekben, a hangsúlyt a magyartól eltérő módon használó nyelvekben az ellenállást illető feltevés megerősítést nyert, míg az agresszióra vonatkozó nem. A kettőt egyszerre elemző egyetlen előzményvizsgálat azonban kizárólag artikulációs adatokra épített. A koartikuláció iránya szerinti eltéréseket illetően ugyancsak léteznek adatok más nyelvekből, és ezek jórészt azt mutatják, hogy a progresszív koartikuláció erősebb hatású a regresszívnél. Ugyanakkor ezek az adatok szórványosabbak, illetve nyelvfüggő tendenciák is kirajzolódnak belőlük. Az antiharmonikusan toldalékoldó tövek magánhangzóival kapcsolatosan egy sokat idézett kutatási előzmény ismert, mely állítása szerint alátámasztotta az azonos minőségű, de eltérően toldalékolódó magánhangzók közötti különbségeket a beszédhangok artikulációs megvalósításában. Ugyanakkor az ott alkalmazott módszertan több ponton is kérdéseket vet fel, ami arra ösztönzött, hogy a kísérletet részben más módszerekkel, kiegészítve és nagyobb kísérleti résztvevőszámmal újra lefolytassuk.

A kötetben bemutatott kutatás több szempontból is újdonságot hoz. Egyrészt elsőként elemez nagyobb beszélőszámmal egy olyan nyelvet, a magyart, mely a kiemelésben a prozódia elemeit (így például a dallamhangsúlyt) kevésbé látszik használni (feltehetően a szintaktikai szerkezetnek a kiemelésben való kihasználtósága miatt), mint a legtöbbet vizsgált nyelvek (elősorban az angol). Másrészt nem csak az akusztikai vagy csak az artikulációs megvalósítást elemezzük itt (mint ahogyan az összes vonatkozó előzménykutatásban tették a szerzők), hanem a kettőt egyszerre, párhuzamosan, utóbbit egy korszerű artikulációs mérési technológiával, elektromágneses artikulográfiával. Ezen a ponton hangsúlyozandó, hogy már önmagában véve az is újdonságnak tekinthető, hogy a magyar nyelv elemzésére egy nagyobb léptékű, összefüggő vizsgálatsorozat épült az elektromágneses artikulográfia módszerével, ilyen jellegű előzmény ugyanis alig fellelhető a szakirodalomban. Ráadásul a jelen kötetben ismertetett vizsgálatok az adatközlőszám tekintetében is figyelemre méltónak mondhatók, hiszen ezekben a nemzetközi viszonylatban megszokott résztvevőszámhoz képest is nagyobb elemszámmal dolgoztunk. Harmadrészt bevezetünk egy új mérőszámot, mely a koartikuláció szakirodalmában releváns módon bővíti a módszertan kelléktárát, és az ebben megfigyelhető tendenciákat is elemezzük. Negyedrészt újra alaposan megvizsgálunk és ez alapján a vizsgálat alapján megcáfolunk egy, a nemzetközi szakmai közvélekedésen is ismertté vált állítást, ami újabb kérdések feltevésének is teret nyit a magánhangzó-harmónia mozgatóerőinek és megvalósulásának problémakörében.

A kutatás eredményei mutatnak feltehetően a magyar nyelv sajátosságaival összefüggésbe hozható eltéréseket a korábbiaktól, de nemcsak a magyar nyelv leírásában, hanem a koartikulációról és a folyamatos beszédről szóló alapvető ismereteink szempontjából is újdonságot hoznak.