Nem ismételve el részeletiben a 2.5.4. fejezet szakirodalmi szemléjét csak nagy vonalakban utalok vissza az ott tárgyaltakra. A kérdésben a legtöbb vizsgálat kis beszélőszámmal (1–8 fő) született, és főként az angolra, bár elszórtabban más nyelvekre (pl. thai, mandarin és kantoni) is vonatkozóan. Ezek az angolra nézve a beszéd artikulációs vetületében (Gay 1974; Parush et al. 1983) és az akusztikaiban is (Fowler 1981) nagyrészt azt mutatták, hogy erősebbek a beszédhangok minőségét érintő előrefelé ható, progresszív koartikulációs hatások, mint a hátrafelé, regresszíven hatók. De voltak olyan elemzések is, amelyek nem találtak egyértelmű iránydominanciát (Gay 1974; Magen 1997). Szintén nagyobb erejűnek találta a progresszív koartikulációt a beszéd akusztikai vetületében a thaiban Mok (2011), a kantoni és mandarin kínaiban Mok (2013), illetve az angolban Cho (2004). A koartikulációs anticipáció (regresszív koartikuláció) dominanciáját mutatta ki azonban a bantu nyelvcsaládba tartozó szuahéli és sona nyelvekben Manuel és Krakow (1984), valamint a sonában Beddor és munkatársai (2002). A kísérleti módszertanok azonban nagymértékben eltértek – például a vizsgált magánzangzók, a beszélőszám, a beszéd vizsgált vetülete (artikuláció vagy akusztikum) és az ott mért paraméterek, az alkalmazott mérési eszközök stb. tekintetében – így az eredményekből nehezen vonhatók le általánosítható következtetések.

Az egyetlen a magyar nyelvre vonatkozó kutatás (Conklin 2019), mint ugyancsak írtuk, a magánhangzók akusztikai elemzésében azt kapta, hogy nem találni a magyar nyelvre általában jellemző iránydominanciát a V-V koartikulációban, ugyanakkor arról is írtunk részletesebben, hogy a módszertan sajátosságai itt is befolyásolják az eredmények értelmezhetőségét, tehát a kérdéses jelenséget mindenképpen további vizsgálatra érdemesnek tekinthetjük.

A jelen fejezetben bemutatott kísérlet a fentiek nyomán arra keresi a választ, hogy eltér-e egymástól az előrefelé, a hangsor vége felé ható, progresszív, valamint a hátrafelé, a hangsor eleje felé ható, regresszív magánhangzók közötti koartikuláció a célmagánhangzó koartikulációs változatosságában tetten érhető hatás szerint.

Az előzményekkel szemben (vö. pl. Conklin 2019), de további hasonló elemzéseinkkel összhangban (vö. Deme et al. 2019a; Deme et al. 2019b; Deme et al. kézirat; továbbá a 3. és 5. fejezet) a jelen vizsgálatban nemcsak a koartikuláló és neutrális helyzetű beszédhangok távolságait, azaz a centralizáció mértékét elemezzük a kérdés vizsgálatára, hanem a magánhangzó-megvalósulások produkciós homogenitásának egy lehetséges mérőszámát, a tokeneknek a két (koartikuláló és neutrális) kontextus között együttesen tapasztalható szóródását is (részletesen lásd a 2.6.2. és 3.2.3. fejezetben). Ugyancsak újdonság az eddigi vizsgálatokhoz képest, hogy kutatásunkban együttesen kíséreljük meg elemezni az artikulációban és az akusztikumban tapasztalható tendenciákat, amitől azt reméljük, hogy általa átfogóbb képet kapunk arról, hogy miképpen jelenik meg a magánhangzók egymásra hatása okozta változatosság a beszéd két vetületében. A korábbi vizsgálatok jelentős része elsősorban vagy csak az artikulációra, vagy csak az akusztikumra fókuszált, így a várt eredmények nem csak a magyar nyelv vonatkozásában újszerűek.

Azt feltételeztük, hogy az előrefelé ható, progresszív koartikuláció erősebb, azaz nagyobb hatást fejt ki a transzkonszonantális magánhangzó minőségére, mint a hátrafelé, regresszíven ható (H4) – annak ellenére, hogy a magyar nyelvre kapott egyetlen korábbi vizsgálat nem mutatott erre bizonyítékot (Conklin 2019). A fentebb összefoglalt korlátok tükrében ugyanis nem találjuk egyértelműen elvethetőnek ezt, a Conklin (2019) kutatásában is kiindulásként szolgáló feltételezést, és újból ellenőrzendőnek tartottuk. Feltételezésünket a vizsgált mérőszámaink tekintetében a következő hipotézisekre bontottuk le.

Egyrészt azt feltételeztük, hogy a célmagánhangzó centralizáltabban, azaz inkább a magánhangzótér közepe felé pozicionálódik az artikulációs és akusztikai térben akkor, amikor koartikuláló helyzetben ejtik a beszélők (azaz a transzkonszonantális indukáló magánhangzó minősége eltér a célmagánhangzóétól), szemben a neutrális vagy nem koartikuláló helyzettel, amelyben az indukáló magánhangzó minősége azonos a célmagánhangzóéval. (Mivel a jelen vizsgálatban azonos – felső – nyelvállású magánhangzókat elemzünk, csak a nyelv vízszintes helyzete mentén várjuk a centralizációt, azaz a hangzók középre tolódását – és ezt is számszerűsítjük.) Azt feltételeztük ugyanakkor, hogy a centralizáció mértékében eltérést tapasztalunk a koartikuláció iránya szerint, mert az előrefelé ható, progresszív koartikuláció nagyobb különbségeket, tehát nagyobb mértékű centralizációt okoz a koartikuláló és neutrális helyzetű (azonos minőségű) magánhangzó-megvalósulások között, mint a hátrafelé, regresszíven ható. Ezeket a feltevéseket a távolságnak nevezett paraméterben vizsgáltuk.

Másfelől azt vártuk, hogy az előrefelé, progresszíven ható koartikuláció hatására a célmagánhangzók jobban szóródnak az akusztikai és artikulációs térben a különböző (koartikuláló és neutrális) kontextusok között, azaz a megvalósulások kevésbé homogének (produkciós tartományuk nagyobb annál), mint amit a hátrafelé, regresszíven ható koartikuláció hatására tapasztalunk. Ezt a várakozást a szóródásnak nevezett paraméterben vizsgáltuk.