Visszatérve a három fentebb vázolt eshetőséghez: a jelen adatok alapján nem lehet eldönteni azt, hogy ezekből melyik a legvalószínűbb – egyes magyarázatok esetében a lehetőségek száma mégis szűkíthető lehet. Lássunk elsőként egy ilyen okfejtést!

Feltételezhető lehet, hogy a magánhangzók harmonikus viselkedése összefügg a koartikulációs rezisztenciájuk és/vagy agresszivitásuk mértékével, a kísérletben használt magánhangzók harmónia szerinti besorolása ugyanis eltér: az /u/ hátulsó (azaz hátulsó toldalékot vonz, pl. húz-nak), az /i/ pedig neutrális (ami többek között azt jelenti, hogy gyakran antiharmonikusan viselkedik, és veláris toldalékot vonz, vö. pl. sír-ban, máskor pedig harmonikus viselkedést mutat és palatális toldalékot vonz, vö. pl. ív-ben). Arra nézve vannak ugyanakkor független forrásból származó bizonyítékaink, hogy a harmonikusan viselkedő /i/ nem ellenállóbb a koartikulációs hatásoknak, mint a vele képzési jegyeiben azonos és egyező kontextusban szereplő, de antiharmonikusan viselkedő /i/ (ilyenek állnak a szív és a nyír szóalak főnévi és igei használatú változataiban is, vö. szívige-nak vs. szívfőnév-nek, nyírige-nak vs. nyírfőnév-nek), aminek alapján arra következtethetünk, hogy a harmonikus viselkedés nem a magánhangzók koartikulációs rezisztenciáját befolyásolja, hanem minden bizonnyal a koartikulációs agresszivitásukat. Egy további vizsgálatunkban (Markó et al. 2019; 6. fejezet) ugyanis összevetettük a harmonikusan és antiharmonikusan viselkedő /i/-ket az artikulációs és akusztikai megvalósítás tekintetében is, és a jelen okfejtés szempontjából két fontos következtetésre jutottunk. Egyfelől azt találtuk, hogy a kétféle /i/ megvalósulásai között sem az artikulációban (a nyelvtest vízszintes helyzetében, illetve a nyelvalakban), sem az akusztikumban (az F2 formáns értékében) nincsen különbség (amely eredmény egyébként szembemegy egy megelőző és sokat idézett vizsgálatban találtakkal, Beňuš–Gafos 2007). Másfelől azt is találtuk, hogy az /i/-ben a követő /u/ hatására tapasztalható V-V koartikuláció hatása is egyezik, mert a harmonikus és antiharmonikus tövek /i/ hangjai az /u/ hatására ugyanakkora mértékben és irányban változtak, és egyező mértékben is szóródtak a fenti két paraméter (a vízszintes nyelvhelyzet és az F2) mentén. (A kísérletről a 6. fejezetben számolok be részletesebben.)

Ezek az eredmények arra engednek következtetni, hogy ha elfogadjuk azt a kiinduló feltételezést, hogy a harmonikus viselkedés befolyásolja a koartikulációs rezisztencia vagy agresszió mértékét, akkor elsősorban nem az /i/ mint célhang nagyfokú idomulási hajlandóságára kell választ keresnünk a jelen kísérlet eredményeinek magyarázatakor, hanem az /u/-nak mint triggernek az /i/-nél nagyobb agresszivitására. (Természetesen akkor, ha abból indulunk ki, hogy a harmonikus viselkedés nem befolyásolja a rezisztenciát és az agresszivitást, akkor a fent vázolt három eshetőség mindegyikével számolnunk kell.) Mindebből pedig a fentiek alapján arra juthatunk, hogy az /u/ nagyobb fokú koartikulációs agresszivitása azzal függhet össze, hogy az /u/ a harmónia szempontjából bizonyos értelemben „erősebb” magánhangzó, hiszen – az /i/-vel szemben – egyértelműen specifikált a harmonikus viselkedése, és a harmónia fonológiai folyamatában is erősebb trigger. Felmerül a kérdés, hogy léteznek-e más, harmóniát mutató nyelvekből született olyan eredmények, melyek ezt a feltételezést alátámasztják vagy cáfolják – de ilyenekről a kötet szerzőjének nincsen tudomása.

Amennyiben elvonatkoztatunk a harmónia kérdésétől és befolyásoló szerepétől, és továbbra is a fentebb vázolt három helyzettel számolunk, újfent két kérdésre keressük a választ: mi okozhatja az /i/-nek az /u/-ban látottnál nagyobb fokú akusztikai idomulását (amelyet egyébként az /u/-ban látottnál kisebb artikulációs módosulások idéznek elő), és miért tapasztaltuk azt, hogy /u/ erősebb trigger, mint az /i/.

A beszédhangok képzési jellemzőit szem előtt tartva percepciós szempontból az /i/ nagyobb fokú idomulási hajlandósága magyarázható lehet azzal, hogy a magyar (és sok más) magánhangzórendszerben nincs veláris párja, aminek következtében a koartikuláció hatására hátrafelé tolódó variánsa elvben nem lesz összetéveszthető egy hátul képzett felső nyelvállású réses beszédhanggal. Ezzel szemben az /u/ palatalizációja egy nyelvileg fontos kontrasztot veszélyeztet, hiszen közelíti az /u/-t az /y/-höz. Ezzel a magyarázattal kapcsolatosan azonban felvethető az az ellenérv, hogy az észlelés (legalábbis egyes elgondolások szerint) nem a képzési jegyeket, hanem az akusztikai tulajdonságokat elemzi (és ezekből következtet a képzési jegyekre, vö. Stevens 2002), tehát nem a képzést (artikulációt), hanem annak akusztikai következményeit kell ahhoz megvizsgálni, hogy egy beszédhang más beszédhangokkal való összetéveszthetőségéről állításokat fogalmazhassunk meg. Az /i/ hátrébb képzésének akusztikai következménye az F2 frekvenciájának csökkenése. Ezt az akusztikai változást azonban a toldalékcsövi konfiguráció másfajta módosításával is elérheti a beszélő, mégpedig azzal, ha az ajakrés helyett ajakkerekítést produkál. Ez pedig azt jelenti, hogy az /i/ hátrébb tolódása (és benne az F2 csökkenése) végeredményben nem feltétlenül (vagy nem csak) egy velárisabb, de egy kerekítettebb hang képzetét is aktiválhatja a percepcióban. Ennélfogva az /i/ centralizációja az észlelés szempontjából az /u/-éhoz hasonló módon „veszélyesnek” minősíthető, hiszen az /y/-vel való összetéveszthetőség esélyét növeli. Ez a percepciós, a képzési jegyekkel operáló okfejtés tehát nem látszik kielégítőnek a magánhangzók változatosságában talált különbségek magyarázatára. Ráadásul, mint láttuk, amennyiben nem a képzési jegyek, hanem az akusztikum felől tekintjük a magánhangzók rendszerét és annak befolyásoló szerepét, éppen a találtakkal ellentétes feltételezésre jutunk. Szigorúan véve akkor, ha az (első és második formáns mentén felvehető) akusztikai magánhangzóteret vesszük figyelembe, azt a jóslatot kell megfogalmaznunk, hogy mivel ez a tér az /i/ környékén (és egyébként általában a palatális régióban) sűrűbb a magyarban, mint az /u/ környékén (és általában a veláris régióban) (vö. pl. Szende 1994), itt, a palatális régióban kellene kisebb akusztikai változatosságot tapasztalnunk a beszédhangokban és különösen az /i/-ben (vö. Manuel 1990). Ennek a jóslatnak azonban a jelen vizsgálat eredményei ellentmondanak.

Az itt tárgyalt interpretációk közül a magánhangzók között talált eltéréseket leginkább a harmónia (pontosabban a harmonikus viselkedés) látszik tehát magyarázni, de a harmónia működésének iránya és a V-V koartikuláció közti interakció iránydominanciája kapcsán megfogalmaztam már erős kételyeket, így ez a felvetés mindenképpen tovább vizsgálandó a jövőben.

Ezen a ponton fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az /i/-ben úgy találtunk (az /u/-ban tapasztaltnál) nagyobb akusztikai változatosságot (mind a távolság-, mind pedig a szóródásadatokban), hogy ehhez az /u/-ban társult nagyobb artikulációs variancia. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldását kínálja a beszéd kvantális elmélete (Stevens 1989). A kvantális elmélet értelmében léteznek az artikulációs paramétereknek olyan lehetséges tartományai, ahol lényegében elhanyagolható akusztikai következménnyel jár a paraméternek (azaz az artikulációs szerv pozíciójának) egy bizonyos mértékű változása, míg más tartományokon az ennél kisebb különbségek is ugrásszerű eltérést okoznak a beszéd akusztikai vetületében (Stevens 1989). Ez azt jelenti, hogy előállhat az a helyzet, hogy például a nyelvtest mozgástartományának két eltérő pontján (pl. a szájüreg elejében és hátuljában) a nyelvtest helyzetében mért ugyanakkora mértékű eltérések különböző mértékű akusztikai különbségeket okoznak. Továbbá az is lehetséges, hogy két beszédhang (pl. különböző kontextusokban létrejövő) módosulatai közül az mutatja a nagyobb akusztikai változatosságot (azaz az akusztikai célok kisebb mértékű homogenitását), amelyben egyébként kisebb az artikulációban tetten érhető változatosság (tehát nagyobb az artikulációs célok homogenitása). A jelen adatok alapján arra következtethetnénk, hogy éppen ez látszik az /i/ és az /u/ esetében, és hogy az /i/ az akusztikai térnek – a fenti értelemben véve – valamivel érzékenyebb régiójában helyezkedik el, mint az /u/. Ezért találhattuk azt, hogy hiába mutat nagyobb artikulációs különbségeket (távolságokat) és változatosságot (szóródást) az /u/, ennek a változatosságnak kisebb akusztikai következménye lett, és a két beszédhang közül az /i/ módosult többet a kontextusok között az akusztikumban (legalábbis a centralizáció tekintetében).