A 3. fejezetben bemutatott kísérletben azt vizsgáltuk meg, hogy a mondatszintű dallamhangsúly növeli-e a magánhangzók koartikulációs ellenállását a magánhangzók közötti koartikulációban akkor, ha – a korábbi vizsgálatok módszertanától eltérően – 1. mondatokba ágyazott valódi szavakban álló magánhangzókat elemzünk, és 2. ezekben nem csak az artikulációt vagy az akusztikai szerkezetet elemezzük, hanem mindkét vetületet, egyidejűleg rögzített, magyar nyelvű felvételeken (Deme et al. 2019a; Deme et al. 2019b; Deme et al. kézirat; 3. fejezet). A kísérletben – többek között – azt mutattuk ki, hogy a hangsúlyos helyzetű magánhangzók a magyarban valódi szavakban is kevésbé centralizálódnak a hangsúlytalanoknál, bár ez a magánhangzó-minőségek és a beszéd vetületeinek függvényében eltért: mindez az akusztikai szerkezetben csak az /i/, az artikulációs megvalósulásban pedig csak az /u/ esetében jelentkezett. A magánhangzók szóródása az artikulációs és akusztikai térben ugyanakkor nem a várt módon alakult a hangsúly függvényében: az akusztikumban nem találtunk különbséget a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagbeli magánhangzók szóródásában, míg az artikulációban az /u/ éppen a hangsúlyos szótagban szóródott jobban, az /i/ pedig lényegében nem mutatott eltérést a hangsúly szerint.

A 2.5.2. fejezetben utaltam már rá, hogy egyes szerzők eredményei szerint az intrinzikusan (a képzésükből fakadóan eleve) a koartikulációs hatásokkal szemben rezisztensebb/ellenállóbb beszédhangoknak a koartikulációs agresszivitása is nagyobb, tehát az az erő, amivel a beszédhangok „kényszerítik” a velük szomszédos elemeket arra, hogy ejtésükben megváltozzanak. A koartikulációs ellenállás és agresszivitás tehát pozitívan korrelált egymással bizonyos kísérleti adatokban: Recasens és Espinosa (2009), Recasens (2015), illetve Recasens és Rodriguez (2016) ezt a beszédhangok artikulációs megvalósításában, Bang (2017) pedig az akusztikai szerkezetét elemezve mutatta ki a szomszédos magánhangzók és mássalhangzók közötti CV koartikulációt illetően. Arról is szóltam már továbbá, hogy hasonlóak az elképzelések a külső tényezők hatására megnövekedő koartikulációs rezisztenciát és agressziót illetően is, és ilyen tényezőként tárgyaltam már több helyütt is a (mondat- vagy szó)hangsúlyt, azaz a (mondat- vagy szószintű) kiemelést, prominenciát.

A 2.5.3. fejezetben részletesebben ismertettem Cho (2004) kutatását, aki a V-V koartikuláció és a hangsúly hatását vizsgálta egymással összefüggésben. E helyütt csak visszautalok a számunkra itt releváns eredményekre: Cho (2004) az angolban, a beszéd artikulációs vetületét elemezve megmutatta, hogy a magasabb szintű prozódiai jelenségek, így a mondathangsúly erősíti a szegmentumokat, aminek következményeképpen megnövekszik a magánhangzókban a koartikulációs rezisztencia, ezzel együtt azonban nem növekszik meg a koartikulációs agresszió. A kettő együtt járását tehát az idézett eredmények nem támasztották alá.

Cho (2004) ugyanakkor csak a beszéd artikulációs vetületét elemezte, tehát ismételten megfogalmazhatjuk a kérdést, hogy vajon a megnövekedett koartikulációs rezisztencia mellett megjelenik-e megnövekedett koartikulációs agresszió a magánhangzók közötti koartikuláció viszonylatában, illetve megfigyelhető-e ez akkor, ha az akusztikai szerkezetet is elemezzük.

A jelen kötet szerzőjének tudomása szerint ezt a kérdést még nem vizsgálták korábban, így az ebben a fejezetben bemutatásra kerülő kísérletben erre kerestük a választ. Mivel az eddigi vizsgálatok kizárólag az amerikai angol nyelvre fókuszáltak, így további újítás, hogy ezt a kérdést egy eddig kevéssé vizsgált nyelvben, a magyarban elemeztük. A 3. és 4. fejezetben több előfordulásban is jeleztem már azt, hogy a korábbi, más nyelvekre vonatkozó vizsgálatok álszavakat használtak a kísérletek anyagául. Ezen okból az itt ismertetett kísérletben is így tettünk. Ezzel végeredményben kibővítjük a 3. fejezetben bemutatottakat, hiszen azt is ellenőrizzük, hogy álszavakban is megmutatkoznak-e a korábban valódi szavak esetében találtak.

A jelen kísérlet célja tehát az, hogy a magyar nyelvre nézve elsőként vizsgálja meg azt a feltevést, mely szerint abban az esetben, hogyha a hangsúly hatására megnő a magánhangzók koartikulációs ellenállása, ezzel egyidejűleg megnő a koartikulációs agressziójuk is.

Álszavakat vizsgáltunk, a beszéd két vetületét, az artikulációt és az akusztikumot egyidejűleg. Korábbi vizsgálataink alapján azt feltételeztük, hogy a magánhangzók mutatják a koartikulációs ellenállás megnövekedését hangsúlyos szótagban (Deme et al. kézirat; 3. fejezet). A korábbi eredményekre alapozva e mellett azt is vártuk, hogy az artikulációs szerkezet nem, de az akusztikai szerkezet az ellenállóbb, hangsúlyos szótagi magánhangzókban nagyobb koartikulációs agresszióval is együtt jár (Cho 2004). Összefoglalóan tehát azt feltételeztük, hogy a hangsúlyos szótagi magánhangzók kevésbé idomulnak a magánhangzók közötti koartikuláció hatására a transzkonszonantális magánhangzóhoz (megnövekszik a koartikulációs rezisztenciájuk), mint a hangsúlytalanok, mind az artikulációt, mind az akusztikumot illetően, és nagyobb hatást fejtenek ki a koartikulációt indukáló magánhangzóként (megnövekszik a koartikulációs agressziójuk) is, legalábbis az akusztikai szerkezetben (H5).