A kísérletben az anyag a 4. fejezetben bemutatottakkal egyezően /pV1pV2pV3pV4/ szerkezetű álszókból állt, melyeket „mondatszerű” ejtésben rögzítettünk, azaz önálló közlésként, ezzel kontrollálva a prozódiai megvalósulást. Így a mondat- és szóhangsúly a vizsgált hangsorokban mindig az első szótagra esett (pV1), és a közlések során egyöntetűen ereszkedő beszéddallam valósult meg. A koartikuláció vizsgálatához legalább két eltérő minőségű magánhangzó szükséges: a jelen kísérletben a más nyelvekkel, illetve saját korábbi eredményeinkkel való összevethetőség érdekében, valamint a különbségek dimenzióinak minimalizálása érdekében indukáló (vagy trigger) és célmagánhangzóként az /u/-t és az /i/-t használtuk (részletesebben lásd a 2.5.1. fejezetben). Korábbi adatok arra mutatnak, hogy a magánhangzók közötti koartikuláció az ezt a két beszédhangot elsődlegesen megkülönböztető dimenzióban, az elölség mentén a legerősebb (Öhman 1966; Farnetani 1990).

A hangsorokban az összes mássalhangzó az előzménykutatásokkal egyezően (Cho 2004; Mok 2011; Mok 2013; Deme et al. 2019a; Deme–Bartók–Csapó et al. 2022; 4. fejezet) bilabiális felpattanó zárhang, a jelen esetben a /p/ volt (míg Cho 2004 esetében ennek zöngés párja), melynek produkciója (a képzésbe bevont artikulációs szervek eltérése révén) kevéssé interferál a szomszédos magánhangzók ejtésével. A jelen fejezet további részében „célhangnak” következetesen azt a beszédhangot nevezem, amely elszenvedi a koartikulációt, „trigger” vagy „indukáló” magánhangzónak pedig azt, amelyik a koartikulációs hatást kifejti (2.3. fejezet). Ezt azért hangsúlyozom, mert a rezisztencia és agresszivitás vonatkozásában ezek a fogalmak eltérő dolgokat jelölnek a következőképpen. A rezisztencia esetében az a beszédhang, amelyet vizsgálunk, és amelyről az állításainkat megfogalmazzuk, ugyanaz: a célhang. Az agresszivitás esetében azonban az a beszédhang, amelyet vizsgálunk és az, amelyikről az állításokat megfogalmazzuk eltér: a vizsgált beszédhang ugyanis továbbra is a „célhang”, de az a beszédhang, amelyikről ezen keresztül megfigyeléseket teszünk, valójában az indukáló magánhangzó, tehát az, amely koartikulációs hatását a célhangon kifejti.

A kísérletben vizsgált szavak a következők voltak: pipipipi, pupipipi, pupupipi, pipupupu, pipipupu, pupupupu. Ezekben a szavakban elemeztük az első szótagi és második szótagi magánhangzókat cél- és indukáló magánhangzókként, mégpedig a 5. táblázatban és 6. táblázatban bemutatottak szerinti összevetésben. Több helyütt említettem már, hogy a magyar nyelvben a szó első szótagján jelenik meg a hangsúly (Siptár–Törkenczy 2000/2007 és a jelen kötet 2.5.3.1. fejezete), és ez jelentős mértékben meghatározza azt, hogy magyar nyelvű anyagokban a V-V koartikuláció és a hangsúly összefüggései hogyan vizsgálhatók. Itt ez azt eredményezi, hogy a vizsgált tényezők (a cél- és indukáló magánhangzó hangsúlyosságának) bizonyos kombinációi nem lehetségesek úgy, hogy mindkét magánhangzó egyetlen (ál)szóalakon belül, „monomorfemikusan” jelenjen meg.

A magánhangzók rezisztenciáját a fenti okból csak a hátrafelé ható koartikulációban elemeztük, és kizárólag hangsúlytalan (második és harmadik szótagi) indukáló magánhangzók bevonásával. Itt az adatok – a fentiek értelmében – tehát az első és második szótagban lévő magánhangzók ellenállásáról árulkodnak. A magánhangzók agresszivitását ezzel szemben csak az előrefelé ható koartikulációban és csak hangsúlytalan (második és harmadik szótagi) célmagánhangzókon vizsgáltuk. Itt bár az agresszivitást más beszédhangokban érjük tetten, mint az előző esetben (hiszen az agresszivitást is a célmagánhangzókban mérjük), azok a beszédhangok, amelyekről az adatok az agresszivitás tekintetében árulkodnak, ugyancsak első és második szótagiak, ahogyan ezt fentebb kifejtettük.

A fent tárgyaltak azt jelentik, hogy eredményeink a két kérdésben egyaránt első és második szótagi (hangsúlyos és hangsúlytalan) /i/ és /u/ megvalósulásokról szólnak, és mind a rezisztenciát, mind pedig az agressziót ugyanazon beszédhangok ugyanazon szóbeli előfordulásának esetében elemezzük: pl. az /i/ koartikulációs ellenállását és agresszióját egyaránt a pipupupu első és a pipipupu második szótagjában, valamint a pipipipi első és második szótagjában megjelent hangokon vizsgáljuk.

A 5. táblázat és 6. táblázat N betűvel jelölt celláiban szereplő hangsorok adták a neutrális, a továbbiakban szereplők pedig a koartikuláló (K) kontextusokat. Fontos, hogy a neutrális kontextusokban a cél- és trigger hangok mindegyike mindkét irányból (tehát a szó első és utolsó magánhangzója felől) is velük azonos minőségű magánhangzó környezetében, azaz valóban neutrális helyzetben állt – ez a szempont más, a magánhangzók közötti koartikulációt vizsgáló elemzésekben gyakran nem érvényesül, így az adatok megbízhatósága kérdéses (vö. pl. Conklin 2019). Minden beszélő minden ingert legalább hatszor olvasott fel, pszeudorandom sorrendben (egy nagyobb ingeranyag részeként).