Utaltam már arra, hogy ezeknek az antiharmonikus töveknek a kérdése a mai napig tudományos polémia tárgya, és a szakirodalomban a harmóniát érintően fellelhető igen kisszámú beszédtudományi vizsgálat középpontjában áll. Ezzel kapcsolatban ismertettem a talán legismertebbet, mely azzal vált híressé, hogy állításai szerint bizonyítékkal szolgált arra, hogy az áttetsző magánhangzók ejtése közben valamivel előrébb van a nyelv a szájüregben akkor, ha a magánhangzó „elülső”-ként (pl. szél) vesz részt a harmóniában, azaz a tő harmonikusan toldalékolódik, míg hátrébb helyezkedik el a nyelv a szájüregben, ha ugyanazon magánhangzó hátulsóként (pl. cél) vesz részt a harmóniában, azaz antiharmonikusan toldalékolódik. Ezt a szerzők ráadásul izolált (nem toldalékolt, nem koartikulálódott) ejtésben is így találták (Beňuš–Gafos 2007). A magyarázat szerint a toldalékolt alakokban és ezen keresztül áttételesen a toldalékolatlanokban is az esetlegesen köztes mássalhangzókon is átható magánhangzók közötti hátrafelé ható koartikuláció, azaz a követő magánhangzó elülső vagy hátulsó volta van hatással az áttetsző magánhangzó ejtése közben a nyelv helyzetére a következők szerint. A követő magánhangzó elölsége esetén az áttetsző magánhangzó ejtésekor a nyelv előrébb van a szájüregben, mint akkor, ha a követő magánhangzó hátulsó. Az antiharmonikus tövek a többalakú toldalékok közül azonban csak nem elülső magánhangzót tartalmazó toldalékkal fordulnak elő, ami koartikulációsan hat a tőmagánhangzóra. Ezt a hatást „örökli” a toldalékolatlan alak is, és a beszélők ezt a mintázatot sajátítják el. A szerzők ezt a konklúziójukat a lexikális tárolás exempláralapú modelljeivel hozták összefüggésbe: a magyar beszélők azért tárolnak és reprodukálnak finom fonetikai különbségeket a harmonikusan és antiharmonikusan toldalékolódó tövekben megjelenő, fonológiailag azonos magánhangzók között, mert az exemplárok (példányok) alapján tárolják a koartikulációs jellemzőket is, amelyek a különféle alakokban jelentkeznek.

Amint Beňuš és Gafos (2007) kutatásának részletes leírásakor bemutattam ugyanakkor, felvethetők bizonyos metodológiai kérdések, például az alkalmazott nyelvi anyaggal kapcsolatosan (a szótagszerkezet hatása, a mássalhangzók képzéshelyének a hatása, a hordozómondat hatása stb.), de itt említhetjük a résztvevők alacsony számát is. Éppen ezért terveztünk egy kísérletet, melynek anyagát és módszertanát igyekeztünk úgy kialakítani, hogy kiküszöböljük ezeket a hibalehetőségeket, és így vizsgáljuk meg az antiharmonikus toldalékolódás megvalósulását. Mindezek alapján tehát a jelen fejezetben bemutatott kísérletben a fentiektől eltérő anyagon és részben eltérő módszerrel vizsgáltuk a következő kérdéseket:

1. A nyír és a szív a funkció szerint kétféleképpen toldalékolódó alakjai (főnév: elülső toldalék, ige: hátulsó toldalék) izolált ejtésben (azaz nem toldalékolt alakban és nem hordozó mondatban ejtve) mutatják-e akár artikulációsan, akár akusztikailag azt a Beňuš és Gafos (2007) által talált tendenciát, amely szerint az antiharmonikus tövek magánhangzója hátrébb képzett, mint a harmonikus töveké?

2. A kétféle homonim tőben előforduló azonos /iː/ magánhangzó (azaz pl. a szívH és a szívAH) mutat-e eltérést abban a tekintetben, hogy milyen mértékben befolyásolja az ejtését és akusztikai szerkezetét a követő (egy köztes mássalhangzón túli) magánhangzó koartikulációs hatása? Azaz egy nem elülső követő magánhangzó „hátrébb húzza-e” az adott magánhangzót antiharmonikus esetben (pl. szívAH(ige) ugyan), mint harmonikus esetben (pl. szívH(főnév) ugyan), ahogyan egy követő elülső magánhangzó (pl. szívAH(ige) éppen) „előrébb húzza-e” a kétféle tőben ejtett magánhangzók közül a harmonikus tőben megvalósultat?

Hipotéziseinket Beňuš és Gafos (2007) eredményeire alapozva az alábbiakban fogalmaztuk meg:

A harmonikus tő magánhangzója előrébb képződik, mint az antiharmonikus tő magánhangzója, izolált helyzetben is, és ennek mind artikulációs, mind akusztikai következménye mérhető (H6).

A magánhangzók páronként a fentihez hasonló eltérést mutatnak a koartikulációs hatás jelentkezésekor is, tehát egy nem elülső követő magánhangzó „hátrébb húzza” az adott magánhangzót antiharmonikus esetben (pl. szívAH(ige) ugyan), mint harmonikus esetben (pl. szívH(főnév) ugyan), és egy követő elülső magánhangzó (pl. szívAH(ige) éppen) „előrébb húzza” a kétféle tőben ejtett magánhangzók közül a harmonikus tőben megvalósultat, mint az antiharmonikus tőben álló megfelelőjét (H7).