7. Összefoglalás

A jelen kötetben a beszédhangok egymásra hatásának, azaz a koartikulációnak egy különleges esetével, a nem közvetlenül szomszédos beszédhangok viszonylatában jelentkező, magánhangzók közötti koartikulációval foglalkoztunk kísérleteken keresztül. A magyar nyelvben ezt, a jelen kötetben ismertetett kutatás, illetve kísérletsorozat előtt még kevéssé leírt kölcsönhatást vizsgáltuk meg több szempontból: elemeztük a mondatszintű hangsúly és a koartikuláció irányának hatását valódi szavakon és álszavakon, három kísérletben, továbbá elemeztük egy szorosan kapcsolódó, gyakran a magánhangzók közötti koartikuláció fonologizálódásaként értelmezett magánhangzó-harmónia jelenségkörének egy speciális esetét. Minden esetben együttesen, párhuzamosan elemeztük a beszédhangok artikulációs szerkezetét és akusztikai megvalósítását szinkrón módon rögzített adatokon, ami nem csak a hazai, de a nemzetközi irodalomban is előzmény nélkülinek számít ebben a kérdésben, miközben az irodalomban egyébként is viszonylag kicsi az artikulációt és akusztikai szerkezetet együttesen elemző vizsgálatok száma. Kiemelendő az is, hogy már önmagában véve az is újdonságnak tekithető, hogy a magyar nyelv elemzésére egy nagyobb léptékű, összefüggő vizsgálatsorozat épült az elektromágneses artikulográfia módszerével, ilyen jellegű előzmény ugyanis alig fellelhető a szakirodalomban (miközben egyéb artikulációs vizsgálatok is csak az utóbbi években jelentek meg nagyobb számban egy hosszabb cezúra után a magyar nyelvvel összefüggésben, vö. Markó et al. 2020). Ráadásul a jelen kötetben ismertetett vizsgálatok az adatközlőszám tekintetében is figyelemre méltónak mondhatók, hiszen ezekben a nemzetközi viszonylatban megszokott résztvevőszámhoz képest is nagyobb elemszámmal dolgoztunk. A jelen kötetben bemutatott kutatás abban is újszerű (hazai és nemzetközi színtéren egyaránt), hogy a magánhangzókban a koartikuláció következtében előálló változatosságot egy új mérőszámmal is elemzi, mely a koartikuláció szakirodalmában releváns módon bővíti a módszertan kelléktárát.

H1: A hangsúlyos szótagi magánhangzókban kisebb változatosságot okoz a V-V koartikuláció, mint az azonos minőségű hangsúlytalanokban a magyar nyelvben is, azért, mert a hangsúly növeli a magánhangzók koartikulációs ellenállását (3. fejezet).

Az eredmények nem támasztották alá ezt a feltételezést a beszédhangok ún. produkciós tartományára, azaz kontextusok közötti szóródására nézve, ugyanis azt találtuk, hogy ezt, azaz adott akusztikai vagy artikulációs paraméterek értéktartományát, illetve a megvalósulások szóródását az akusztikai/artikulációs térben, nem csökkentette a hangsúly, és nem okozott ilyen módon tetten érhető szegmentális erősítést a beszédhangokban. Míg az akusztikai adatokban lényegében semmilyen különbség nem mutatkozott a csoportok között, addig az artikulációban a vártakkal ellentétes tendenciák rajzolódtak ki: a hangsúlyos helyzet növelte a változatosságot az /u/ megvalósulásaiban, az /i/ megvalósulásaira pedig nem volt hatással. Fontos megfigyelés volt az is, hogy a szóródást illetően ezekben az adatokban is eltérő tendenciák rajzolódtak ki a beszédhangok akusztikai és artikulációs paramétereiben.

H2: A neutrális/szimmetrikus/nem koartikuláló helyzetben álló magánhangzók biomechanikai (token-to-token) változatossága nagyobb, mint a koartikuláló helyzetben állóké, és a hangsúly csökkenti a változatosságot mindkét (koartikuláló és neutrális) pozícióban (3. fejezet).

A hipotézisben foglaltakat részben alátámasztottnak tekinthetjük az akusztikai szerkezetet illetően, de megcáfolták ezeket az adatok az artikulációt tekintve.

H3: A beszédhangoknak az artikulációs megvalósításban tapasztalható változatossága nagyobb, mint az akusztikai szerkezetben tapasztalható (3. fejezet).

Ezt a hipotézist az adatok nem támasztották alá, ugyanis a beszédhangok változatossága nem tért el szisztematikusan a beszéd két vetülete között: a nyelv vízszintes helyzetét/elmozdulását leképező nyelvtesti mérési pont, a nyelvhátra helyezett két EMA szenzor vízszintes kitérésének átlaga nem mutatott nagyobb változatosságot, mint ennek a képzési dimenziónak az akusztikai vetülete, az F2 formáns. E mellett a különbségek eltérően alakultak a beszélők között is.

H4: Az előrefelé ható, progresszív koartikuláció erősebb, azaz nagyobb hatást fejt ki a transzkonszonantális magánhangzó minőségére, mint a hátrafelé, regresszíven ható (4. fejezet).

H5: A hangsúlyos szótagi magánhangzókban a koartikulációs rezisztencia és agresszió egyaránt megnő, így a hangsúlyos magánhangzók kevésbé idomulnak a magánhangzók közötti koartikuláció hatására a transzkonszonantális magánhangzóhoz, és nagyobb hatást fejtenek ki a koartikulációt indukáló magánhangzóként (5. fejezet).

Ezt a hipotézist az adatok az álszavak vizsgálatában megcáfolták: a vizsgált álszavakban, a felső nyelvállású /i/ és /u/ hangokon a hangsúly általánosságban nem növelte a magánhangzók koartikulációs ellenállását és agresszióját, kizárólag a rezisztencia esetében láttunk erre utaló adatokat a távolság mérőszámban az /u/ akusztikai szerkezetében (bár ugyanitt az /i/ a várttal ellentmondóan éppen hangsúlyos szótagban idomult nagyobb mértékben).

H6: A harmonikusan toldalékolódó célszavak magánhangzója (az /iː/) előrébb képződik, mint az antiharmonikusan toldalékolódó célszavaké izolált helyzetben is, és ennek mind artikulációs, mind akusztikai következménye mérhető (6. fejezet).

Ezt a feltételezést az eredmények nem erősítették meg, sem az artikuláció, sem az akusztikai szerkezet tekintetében. Azt találtuk ugyanis, hogy az /iː/ megvalósulása az önmagukban ejtett szavak esetében nem tért el a szerint, hogy a tő egyébként elülső vagy hátulsó toldalékot kapna.

 

H7: A kétféle harmóniabeli viselkedést mutató tövek esetében az /iː/ ejtésekor mérhető vízszintes nyelvhelyzet eltér a követő magánhangzók elölségének a függvényében, a magánhangzók közötti koartikuláció hatása alatt (6. fejezet).

Ez a hipotézisünk sem nyert megerősítést, hiszen az adatok azt mutatták, hogy a célszavakat követő mássalhangzón túli, a célhanggal V-V koartikulációs kölcsönhatásban lévő magánhangzó azonos mértékben „húzta el” (változtatta meg) az egyszer harmonikusan, másszor antiharmonikusan toldalékolódó tövekben álló magánhangzókat.