Ami a szépség és az érzéki-értelmi megismerés viszonyát illeti, végezetül még egy pontra hívnám fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy egyes középkori gondolkodóktól az sem idegen, hogy magát az érzékelést ne csupán a szépséggel és ne is csupán az érzéki valósággal, hanem közvetlenül az isteni valósággal kapcsolják össze. Geréby György már idézett megállapítását, mely szerint „a lényeg az intellektív szellemi tevékenység, illetve ismeret. Az intellectio tárgyát pedig elvileg sem lehet érzékeinkkel megragadni, ergo az ismereteknek sem lehet kritériuma valamiféle érzéki bizonyosság”, ebben az értelemben mindenképpen felül kell vizsgálnunk. Itt nem pusztán arra az arisztotelészi tanításra gondolhatunk, hogy „minden aiszthészisz valami általánosra irányul, annak ellenére, hogy minden egyes érzéknek megvan a maga specifikus területe, s így ami benne közvetlenül adva van, nem általános”319, és nem is csupán Plótinosz kijelentésére, aki szerint „az érzékelés (aiszthészisz) a testekben levő ideát és formát pillantja meg”320, hanem például a „szellemi érzékek” középkori tanítására, vagyis olyan szöveghelyekre, ahol az érzékelés valósága nemcsak általános, de lényegi valóságismeretet tesz lehetővé. Mariette Canévet a korai kereszténységben több szöveg kapcsán is felhívja erre a figyelmet, a Makariosznak tulajdonított homíliákban például „az aiszthészisz nem más, mint a szellemi ember közvetlen tapasztalata a benne élő Szentháromságról. Arról az érzésről és tudatról van szó, hogy az ember részt vesz a Szentlélekben, és hogy a Szentlélek az ő lelkében lel szállásra; ugyanakkor a mennyei javak látványának és általuk kiváltott érzett öröm érzéki megtapasztalásáról is szó van itt.”321 Diadokhosz Photikénél az aiszthészisz szintén „a Szentlélek megtapasztalását és tudását” jelenti, Nüsszai Gergely pedig ugyanebben az értelemben beszél az Énekek énekéhez írt kommentár XI. fejezetében a „jelenlét érzékeléséről” (aiszthészisz tész parúsziasz), mely az egyedüli módja annak, hogy a lélek tudomást szerezzen a természeténél fogva láthatatlan és soha világosan meg nem ismerhető isteni jegyeséről, vagyis az Igéről.322