A „középkor” elnevezés – hasonlóan sok más korszakelnevezéshez – eredetileg pejoratív értelemmel bírt. A medium aevum fogalma, szoros összefüggésben a „sötétség” (tenebrae) metaforájával, már „az első humanistánál”, Francesco Petrarcánál jelen van14 – a „media tempestas” szóösszetételt ebben az értelemben 1464-ben Giovanni Andrea írta le először15 –, de a középkorról mint tulajdonságok nélküli korról kialakított kép megalkotásában általában is nagy szerepe volt azoknak a jobb híján „reneszánsznak” nevezhető, 16–17. századi művészeknek vagy elméletíróknak, akik a tudományok „boldog és vágyott újjászületéseként” (eureuse et désirable renaissance de toutes especes de bonnes disciplines), a művészetek sok évszázad utáni „szárba szökkenéseként” (Wiedererwachsung), „renovatióként” vagy „új születésként” (rinascità) értelmezték saját korukat, nem függetlenül az evangéliumi kijelentéstől: „Aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát” (Jn 3,3)16. A progresso della rinascità organikus történelemfelfogását, melynek megfelelően az újjászületés előtti hosszú időszak, vagyis a halál, a megszűnés vagy az elerőtlenedés kora csak az ókort és az újkort elválasztó „sötét középkor” lehetett, Giorgio Vasarinak szokták tulajdonítani, valójában azonban Vasari nem létrehozta, hanem egyszerűen átvette kortársainak a „középkorról”, azon belül is a középkori művészetről kialakított elmarasztaló ítéletét.17 Ez a később már nem pusztán a művészetekre vonatkozó „reneszánsz” értelmezés és önértelmezés széles körben elterjedt, és lényegében évszázadokon át érvényben maradt: a felvilágosodás korabeli gondolkodóknak éppúgy kapóra jött ez a történelemkép,18 mint a 19. század egy-egy nagy hatású filozófusának és eszmetörténészének.