Utaltunk már arra, hogy Szent Imre hagyományköre a mainál valaha sokkal gazdagabb és színesebb lehetett. Ezt jelzi már Imre legendája is, amikor azt olvashatjuk benne, hogy több, a szent életű herceggel kapcsolatos csodát azért nem ír le a szentéletrajz szerzője, mert azok „megírásuk nélkül” is mindenki számára ismertek. S tekintve, hogy e sorok a XII. század elején születtek, a még élő emlékezet közvetett ismeretére is gondolhatunk. A Képes Krónika Imréről szóló egyetlen realisztikus epizódja egy mélyen vallásos ifjú portréját villantja fel, amiben főként az az érdekes, hogy még halála után fél évszázaddal is így emlékeztek róla az általa felkeresett egyházas helyeken.1 Madzsar Imre ugyancsak úgy véli, hogy Imre legendájának túlnyomó része a különböző városokhoz fűződő helyi hagyományok felhasználásával keletkezett.2 Mások arra is rámutattak, hogy a legendába foglalt ájtatoskodást valószínűleg az esztergomi, látogatását pedig a pannonhalmi szájhagyomány őrizte meg.3 És sejthetően létezett a XI. század második felében másutt is hasonló, róla szóló helyi hagyomány (Veszprémben, Óbudán, Pécsváradon akár). Állítólagos vadászszenvedélyének folklórvetülete a Szent Kereszt-monostor keletkezését elbeszélő lengyel legenda és állítólagos házasságának fikciója révén jelen volt a lengyel4 és horvát5 egyházitörténeti hagyományokban. A házasságában is szűzies életet élő „magyar királyfi” alakja, mint azt említettük, bekerült a szóhagyományra támaszkodó Florence de Rome című francia verses regénybe is, majd onnan az abból származó francia, spanyol és angol történetek egy részébe.6