A fenntarthatóságot többféleképpen határozzák meg a szakirodalomban (Ives et al., 2018; Mulligan, 2018). Ha az ökoszisztémára fókuszálunk, a leggyakrabban használt definíciót az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottsága (World Commission on Environment and Development, WCED), más néven Brundtland-bizottság fogalmazta meg 1987-ben: e szerint a jelen generáció szükségleteinek kielégítése anélkül, hogy az veszélyeztetné a jövő generációk képességét saját szükségleteik kielégítésére (World Commission on Environment and Development, 1987). Ez a meghatározás azt jelenti, hogy a jelenlegi népesség felhasználhatja a Föld erőforrásaiból azt, amire szüksége van, de ezt úgy kell megtenni, hogy a jövő generációi számára is elegendő erőforrás maradjon. Három lába a környezet-, a gazdaság- és a szociálpolitika, vagyis biztosítani kell a gazdasági növekedés, a környezet minősége és a szociális egyenlőség összhangját. Ehhez az elkülönített szakpolitikák helyett integrált politikára, a szektorokat átívelő intézményrendszerre van szükség (Farley & Smith, 2020). Minden érdeme mellett a jelentés hibája, hogy nem deklarálja: a növekedés lehetősége a környezet eltartóképességének függvénye. A politikusok előszeretettel alkalmazzák a „fenntartható gazdasági növekedés” fogalmát, holott egy véges világban nem lehet végtelenül növekedni (Kendiukhov, 2017; Armeanu et al., 2018). További kritikák is megfogalmazhatók a jelentéssel kapcsolatban, a maga idejében mégis forradalmi jelentőségű volt figyelemfelhívó ereje. Továbbfejlesztett változata szerint a fenntartható fejlődés az emberi életminőség javulását jelenti úgy, hogy eközben a támogató ökoszisztémák eltartóképességének határain belül maradunk (World Resources Institute, 1992).