A modernizáció együtt jár a társadalmi struktúra, a társadalmi szerepelvárások megváltozásával, ami csökkentheti vagy elmélyítheti az azonos társadalmi pozíciókban lévő nemek közötti eltéréseket. Azáltal, hogy a nők 1895-től fokozatosan bekerülhettek az egyetemekre,1 folyamatosan átalakultak a nemekkel kapcsolatos szerepelvárások, a bekövetkező változások pedig megnyilvánulnak a kultúrában, a mindennapokban és a különböző intézményi szinteken is. Hasonló változások tapasztalhatók a Magyar Tudományos Akadémia minősítési rendszerében.2 A nemek közötti esélyegyenlőség igénye a kutatónők férfiakkal azonos, diszkriminációtól mentes előrehaladását feltételezi. Jelenlétük elfogadása a legmagasabb akadémiai szinteken már nem kell hogy együtt járjon az alapvető személyiségjegyek (nőiesség, gyermekekért vállalt felelősség kizárólagossága) megváltozásával. Ehhez tudatosítani kell, hogy a női akadémikusok számának növelése nemcsak a tudós-, hanem az egész társadalom ügye kell, hogy legyen. Ezzel párhuzamosan pozitív változások elindítói lehetnek az Akadémia különböző vezető testületeibe beválasztott nők is. A munka és a magánélet egyensúlyának megteremtésére jó példa az a Csépe Valériának, az MTA akkori főtitkárhelyettesének közreműködésével megvalósult esélyteremtő keretprogram, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia indított 2009-ben. A programnak az a lényege, hogy német minta alapján az életkorhoz vagy tudományos fokozat megszerzésének időpontjához kötött pályázatoknál a tíz éven aluli gyermekeket nevelő kutatónők esetében gyermekenként két évvel kitolódik a korhatár. Ezt megelőzően a családos kutatónők sokszor elvesztették a pályázás lehetőségét. Ez a program fontos lépést jelentett abban az irányban, hogy a nők strukturális hátrányát központi eszközzel kezeljék.3