A képviseleti demokrácia intézményeinek és eljárásainak rendkívüli komplexitása és korlátozó mivolta erőteljes frusztrációt vált ki a populizmus híveiből (Taggart, 2004: 273). Kormányra kerülve a populista erők a minimalista vagy procedurális demokrácia kiépítésébe fognak, amelyben az emberek akarata a kormányzat politikájában testet öltve közvetlenül is artikulálódhat. Így válik a fékek és ellensúlyok kényes rendszere a korábbi főáramú politikai pártok hatalomban maradását biztosító status quo kiszolgálásának eszközévé a populista világképben. A népszuverenitás elvére hivatkozva követelik a részérdekeket (kisebbségeket) kiszolgáló és ekképpen a „tiszta” emberek közvetlen érdekérvényesítését kompromittáló fékek és ellensúlyok visszafejlesztését, illetve a közakaratot kifejező végrehajtó hatalom alá rendelését (Mudde és Rovira Kaltwasser, 2018).

Ambivalens a populizmus viszonya a demokráciával, pontosabban annak liberális változatával. A népszuverenitás és a többségi uralom nevében támadják a liberális demokráciát, különösen a kisebbségi jogok védelmét és a hatalmi ágak szétválasztását. A populizmusnak mint ideológiának tehát nem a többségi elvet hangsúlyozó demokrácia-értelmezéssel van vitája, és még csak nem is feltétlenül annak képviseleti formájával, hanem annak liberális változatával, ahol a liberális jelző legfőképpen a jogrendre, illetve a különféle egyéni és kisebbségi jogokra utal (lásd Taggart, 2004; valamint Müller, 2016; Mudde, 2004). A populizmus ilyenképpen a demokrácia részeként értelmezhető, ugyanakkor vállaltan illiberális (Mény és Surel, 2002). Plasztikusabban: a populizmus „illiberális demokratikus válasz a nem demokratikus liberalizmusra” (Mudde és Rovira Kaltwasser, 2018: 1670). E perspektívában nyer értelmet Canovan (2005) provokatív felvetése is, miszerint rossz híre ellenére a populizmus, amely a népszuverenitás elvére hivatkozik, valójában a demokrácia radikális védelmezőjeként is értelmezhető (volna), amennyiben a demokráciát annak eredeti és lényegi elveihez próbálja közelíteni.

Így válik a populizmus annak az intézményrendszernek a kihívójává, amely korábban garantálta a főáramú erők hatalomban maradását, biztosítva ezzel a tradicionális pártok váltógazdaságát. A populizmus antipluralizmusa intézményellenességet (is) takar. Minden, ami korlátozza vagy korlátozhatja a „tiszta” emberek (értsd: a populista szavazóbázis) akaratának érvényre jutását és/vagy a korábbi rendszer haszonélvezőinek érdekeit szolgálja, morálisan vállalhatatlan akadálya a többség definiálta közjó szolgálatának. A populista politika így elsősorban az irányítás és az ellenőrzés visszaszerzésének igénye és eszköze (White, 2017).1

Ahogyan a politikában sem, úgy a gazdaságpolitika alakításában sem tisztelik (mert nem tisztelhetik) a populisták a gazdasági döntéseket nagyban befolyásoló és alakító, normális esetben a gazdasági döntéshozó számára adottságként kezelendő intézményeket. Megkérdőjelezik a független, nem pártos ellenőrző szervezetek legitimitását, kritikusan lépnek fel mindazon szervezetekkel, hatóságokkal stb. szemben, amelyek korlátozhatják az erőforrásokhoz való hozzáférést (Rodrik, 2018a).

A jegybanki függetlenség, a különféle szabályozó és ellenőrző hatóságok vagy testületek nagyfokú autonómiája és kezdeményezőképessége a gazdasági-társadalmi fejlődés folyamatának szerves egységeiként alakult ki. Azt a több évtizedes tapasztalatot juttatják kifejezésre, hogy a demokratikusan megválasztott politikusok időhorizontja nem kellően hosszú, döntéseikben gyakorta rövid távú érdekeket követnek. Hatalomban a racionális politikusok hajlamosak idő-inkonzisztens döntéseket hozni, amivel saját újraválasztási esélyeiket növelhetik. A klasszikus makrogazdasági populizmus egyik legkézzelfoghatóbb tanulsága éppen ennek a jelenségnek az általánossá válása és pusztító hatása volt. Az idő-inkonzisztencia szerte a fejlett és fejlődő világban arra sarkallta a demokratikus jogelvek mellett elkötelezett társadalmakat, hogy olyan szabály- és intézményrendszert fejlesszenek, amely korlátok közé szorítja az opportunista politikusi magatartását. Dovis, Golosov és Shourideh (2016) elméletet is illesztett a populista ciklusok jelenségére azzal érvelve, hogy e ciklusok azokra a kormányokra jellemzők, amelyek nem képesek hitelesen elköteleződni a makrogazdasági fenntarthatóság mellett. A populista ciklusok jelenlétét a fejlődő államok sajátosságaként írták le, amelyekre viszonylag gyenge intézmények jellemzők. Acemoglu, Egorov és Sonin (2013), hasonlóképpen, a szélsőséges jövedelemeloszlási viszonyok mellett az intézményi környezet gyengeségét okolta a magas és korrupt újraelosztásért. Rode és Revuelta (2015) ugyanakkor éppen arra tett utalást, hogy a gyenge intézményi infrastruktúra sok esetben a populista kormányok akaratlagos törekvéseinek eredője.

A (független) szervezetekkel szemben mutatott ellenséges hozzáállás egyben e szervezetek személyzeti állományával, illetve a technokra apparátussal szembeni bizalmatlanságban is kifejeződik. Mind a baloldali, mind a jobboldali populizmus célkeresztjében megtalálhatók mindazok a technokrata aktorok, akik a hazai vagy akár regionális és nemzetközi szervezetekben képviselik megbízóik érdekeit. A populizmus definíciószerűen ellenséges a gazdasági technokráciával szemben, ami maga is az elit szerves része. Ha a technokraták, illetve az általuk képviselt intézmények nem a populista preferenciáinak megfelelően működnek, akkor – a többségi érdekre történő hivatkozással – kiszorítják ezeket a szereplőket. A független, autonóm szervezetekben ülőket lecserélik saját kádereikre vagy magát a szervezetet alakítják át úgy, hogy eljelentéktelenítik őket (például felszámolva anyagi függetlenségüket). De az sem elképzelhetetlen, hogy felszámolják, megszüntetik az érintett szervezetet.

A gazdaságpolitika-formálásban nemcsak a belső (hazai) korlátokat utasítják el a populisták, hanem a különféle külső korlátokat is. Ilyennek tekinthetők egyebek mellett a globális kereskedelmi rendszerek és szabályok, illetve a regionális együttműködési formák és intézményeik (Rodrik, 2018a). A populisták kritikusan lépnek fel a nemzetközi szervezetekkel és szerződésekkel szemben (azokat a staus quo pilléreinek tartván). A jobboldali (exkluzív) populizmus a multilaterális intézményeket és egyezményeket, valamint a szupranacionális struktúrákat támadja. Az inkluzív populizmust megvalósító kormányok pedig jellemzően a nemzetközi pénzügyi szervezeteket (különösen IMF) és a globális pénzügyi struktúrákat kritizálják. E sorba illeszthető az euroszkepticizmus jelensége is, amely az esetek legtöbbjében együtt jár a populizmus valamely formájával, legyen szó a baloldali Szirizáról vagy a jobboldali Fideszről és PiS-ről. Ugyanakkor a horvát Most, vagy a szlovén SDS kifejezetten Európa-párti populista erő.

A közgazdaság-tudomány a kortárs populizmus támogatottságát leginkább a gazdasági globalizációhoz, illetve annak negatív következményeihez köti. E megközelítések közös jegye, hogy a globalizációt úgy írják le, mint ami állandósítja a bizonytalanságot, egyéni szinten elidegenedést és elutasítását váltva ki. Ezek a veszélyhelyzetek azokra a régiókra a legjellemzőbbek, amelyekben korábban a tradicionális iparok telepedtek meg, így leginkább a képzetlen és alacsonyan képzett munkaerőt sújtják (Broz, Frieden és Weymouth, 2021). Donald Trump hatalomba kerülését nagyban előmozdította a megnövekedett (elsősorban kínai) import jelentette fenyegetettség, ami kifejezetten azokon a területeken volt erős, ahol a munkavállalók iskolázottsági szintje viszonylag alacsony volt (Autor, Dorn, Hanson és Majlesi, 2020; illetve Jensen, Quinn és Weymouth, 2016).2 A kínai importsokk Nyugat-Európában a nacionalista és izolacionista, többnyire szélsőjobboldali pártok megerősödésének kedvezett (Colantone és Stanig, 2017). Németországban azokban a régiókban vált számottevővé a szélsőjobboldali populizmus, amelyek erőteljesebben ki vannak téve az importversenynek (Dippel et al., 2016).

Donald Trump első intézkedései között szerepelt a párizsi klímaegyezményből való kilépés (ami technikailag csak évekkel a 2017-es bejelentés után következhetett be). De hasonlóan elutasító volt a szabadkereskedelmi megállapodásokkal szemben is. Kilépett a transzatlanti és a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodásokból (2017 januári bejelentéssel) (Csáki, 2018), majd egy évvel később már a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség felmondását kezdeményezte – magára haragítva előbb ázsiai szövetségeseit, majd az EU-t is. Előbbi (TPP) a világ teljes GDP-jének harmadát, míg utóbbi (TTIP) felét állítja elő. Az USA továbbá kereskedelmi háborút indított Kína ellen. A behozatalt megdrágító importvámok pedig hátrányosan érintették az amerikai fogyasztókat az emelkedő árak és a szűkülő választék okán (Amiti, Redding, Weinstein, 2019). A kínai viszontválasz sem maradt el: az érintett szektorokban Kína megháromszorozta a vámokat, nem meglepő módon éppen azokat a termelőket sújtva az Egyesült Államokban, amelyeknek a republikánus megyékben volt telephelyük (Fajgelbaum és Khandelwal, 2019).

Történelmileg a gazdasági nyitottság a jóléti rendszerek erősödését hozta a fejlett államokban (Cameron, 1978), ami egyben a baloldali pártok szavazóbázisának kiterjesztését is maga után vonta. A globalizáció vesztesei azonban mostanra nem a baloldal felé, hanem a populista jobboldal felé orientálódnak, amelyek képesnek mutatkoznak hasznot húzni a globalizációellenes érzületből (Mudde és Rovira Kaltwasser, 2018). Ezek a jobboldali populisták azonban nem jövedelmi kompenzációt ígérnek, mint tették azt évtizedekkel korábban a szocialista és szociáldemokrata pártok, hanem a munkahely megtartásának lehetőségét (biztonságát) ígérik azáltal, hogy korlátozzák a kínai behozatalt (Ferrara, 2022). Európában pedig, ahol az EU tagállamai nem nyúlhatnak hasonló kereskedelemkorlátozó intézkedésekhez, a populista erők magát az Európai Uniót támadják, felerősítve az euroszkepticizmust (Dustmann et al., 2017).

Az importverseny gazdasági bizonytalanságot fokozó hatásáról számos meggyőző tanulmány született az Egyesült Államokra (Autor et al., 2020) és Európára is (Colantone és Stanig, 2018). A nyugati fejlett országok munkavállalóinak munkahelyeit azonban nem közvetlenül a nemzetközi kereskedelem, hanem inkább az automatizáció és a robotizáció fenyegeti (Stephenson, 2021). Ezek a folyamatok minden korábbinál nagyobb mértékben formálták át a fejlett országok hazai struktúráit, gyakorta feladva a versenyképességüket vesztett tradicionális feldolgozóiparokat és megágyazva a deindusztralizációnak.3 Meglepő módon azonban a populista kormányok a technológiai változások ellen korántsem olyan erővel lépnek fel, mint teszik azt a nemzetközi kereskedelemmel szemben, mivel ez esetben jóval nehezebb a „mi” és „ők” megosztást alkalmazni, hiszen a technológiai változások éllovasai maguk a legfejlettebb államok.

Amíg a baloldali kormányok korábban a jóléti rendszerek erősítésével és különféle bérkompenzációs mechanizmusokkal válaszoltak az erősödő globalizációra és így a mind intenzívebbé váló kereskedelmi versenyre, addig a populista jobboldali erők magát a globalizációt teszik felelőssé választóik rosszabbodó élethelyzetéért. Rodrik (2018b) külön is kiemeli azt a fejlett álamokban jellemző frusztrációt, miszerint a nemzetközi csere azokat az országokat hozza jobb helyzetbe, amelyek megszegik azokat a szigorú munkapiaci normákat és elveket, amelyeket a fejlett országok munkavállalói (és munkaadói) magukra nézve kötelezőnek tekintenek. E normák, előírások kijátszása, internalizálásuk hiánya pedig értelemszerűen versenyelőnyhöz juttatja a fejlődő világ bizonyos államait. „Ami tehát ellenkezést vált ki, az nem önmagában az egyenlőtlenség, hanem a vélelmezett inkorrektség” (Rodrik, 2018b).

Az intézményleépítés vagy -átalakítás így időnként olyan kreatív rombolásként is értelmezhető, amely jó és rossz gazdasági kimenetekre is vezethet (Rovira Kaltwasser, 2019). A populisták esetenként jogos gazdasági természetű problémákat vetnek fel, amelyek választ igényelnek. Jellemző, hogy a status quo pártok és politikusok az adott intézményrendszeren belül képzelik el a megoldásokat. A gazdasági programjaik szintjén mind inkább konvergáló tradicionális bal- és jobboldali pártok népszerűségvesztése részben azzal indokolható, hogy nemhogy válaszokat nem adtak ezekre a kérdésekre, hanem még a kérdéseket sem fogalmazták meg, vagy egyszerűen ezekre a külső korlátokra, kényszerekre hivatkoztak, teret nyitva a populista politizálás előtt (Guiso et al., 2017; Mudde és Rovira Kaltwasser, 2017). Ilyeténképpen előfordulhat, hogy adott közösség valóban jólétnövekedést realizál, amennyiben felmond olyan nemzetközi szerződést vagy kilép olyan nemzetközi szervezetből, amely úgy szolgálja egy szűk kör érdekeit, hogy azzal a társadalom nagyobb részét hátrányos helyzetbe hozza (Rodrik, 2018a).