A klasszikus makrogazdasági populizmusok kudarcának legfontosabb oka az volt, hogy nem tisztelték a gazdaságpolitika fiskális fenntarthatóságának követelményét, túlelosztottak, túlszubvencionáltak és fenntarthatlan mértékben emelték a reálbéreket, aminek a növekedés kezdeti meglódulását követően törvényszerűen romló költségvetési és fizetésimérleg-egyensúly és gyorsuló infláció lett a következménye. Ez a nemzetközi pénzpiaci finanszírozási feltételek nyolcvanas évekbeli szigorodásával – az adósságok újrafinanszírozási terheinek megugrásával – drámai mértékben rontotta az érintett országok gazdasági kilátásait, és előbb tőkemeneküléshez, majd pénzügyi összeomláshoz és drámai mértékű gazdasági visszaeséshez vezetett. A klasszikus populista gazdaságpolitikák őshazájában, Argentínában ez többször is megtörtént a 20. század folyamán, aminek rendszerint autoriter-katonai hatalomátvételek vetettek véget, hogy azután a hosszú évek, évtizedek után bekövetkező demokratizálódást követően ismét átvegyék a hatalmat a demokratikusan megválasztott populisták. Most a változatosság kedvéért épp egy Trumpot és Bolsonarót pozitív példának tekintő, politikailag szélsőjobboldali, gazdaságpolitikailag szélsőségesen piacpárti elnöknél tartanak. A világ érdeklődéssel várja a legújabb argentin populista kísérlet következményeit.