Ennek a folyamatnak a leírására alkalmatlan a populizmus muddei ideológia-alapú megközelítése. Kurt Weyland politikaistratégia-alapú konceptualizációja (2017, 2021) ellenben jó kiindulópont az ideológiailag változatos, de mindig vezérközpontú és homogenizáló ambíciójú, intézmény- és pluralizmusellenes populizmusok leírására. Mint arra Weyland (1999) rámutatott, a latin-amerikai kontextusban hagyományosan a politikai baloldalra sorolt, a fenntarthatatlan mértékű költségvetési újraelosztással és makrogazdasági destabilizációval azonosított populisták a kilencvenes években a térség több országában is képesnek bizonyultak a piacelvű reformok bevezetésére és a makrogazdasági stabilizációra. Ahogyan Weyland hangsúlyozza, ez azért is volt figyelemre méltó fejlemény, mert a demokratikusan választott latin-amerikai kormányok korábban egyáltalán nem jeleskedtek a makrogazdasági stabilitás helyreállításában és a piaci reformok bevezetésében. Erre hagyományosan a Dornbusch és Edwards által leírt klasszikus populista ciklus végén bekövetkező gazdasági válságot követő, gyakran autoriter hatalomátvétel után került csak sor, mivel a többségi támogatással rendelkező baloldali-populista kormányok ezt nem engedhették meg maguknak politikailag. A kilencvenes évek – Weyland kifejezésével „neoliberális” – populistái viszont képesnek bizonyultak erre, olyannyira, hogy a stabilizáció eredményeképpen még növelni is tudták a népszerűségüket. Amit azonban – írja Weyland – nem a neoliberális populistáknak a baloldali társaikéval szöges ellentétben álló ideológiai orientációja tett lehetővé, hanem a politikai stratégiaként értelmezett populizmus politikai és intézményi rugalmassága. Egészen pontosan az, hogy az intézményi mechanizmusokat az egyszemélyi politikai vezető kénye-kedvének kiszolgáltató populista kormányzási modellben adott esetben a felvilágosodott-abszolutista keretezésben elővezetett piaci reformoknak is lehetett helyük, ha az egyszemélyi vezető politikailag hitelesen foglalt mellettük állást, az ellenérdekelt társadalmi csoportok érdekérvényesítő mechanizmusait pedig sikerült kellő hatékonysággal blokkolni. Weyland ebben a tekintetben párhuzamokat vélt felfedezni a kilencvenes évek kelet-európai és latin-amerikai gazdasági reformjai közt, de azt is hozzátette, hogy a biztató eredmények dacára semmi nem garantálja, hogy ezzel a politikai módszerrel bárhol meghonosítható és stabilizálható a makrogazdaságilag és társadalmilag is fenntartható, demokratikus kapitalizmus. A neoliberális populizmusnak ugyanis ugyanaz a hibája, ami az erőssége: a végrehajtó hatalmat korlátozni képes intézmények gyengesége (vagy hiánya), aminek következtében a populisták éppúgy szétzilálhatják a demokratikus kapitalizmust, ahogy bevezették.