A 21. század a tudásalapú gazdaság kora. Az 1990-es évtizedben az „új gazdaság” (Szalavetz, 2002; Török, 2004), „új információs gazdaság” (Hámori, 2008) elnevezéseket használták, azonban az ezredfordulóra világossá vált: a technológia forradalom mögött végső soron a tudás mint termelési tényező (Boda–Juhász–Stocker, 2009) megjelenése, sőt, döntő fontosságúvá fejlődése áll. A tudásgazdaság visszafordíthatatlan változásokat hozott a gazdaságban (Foss, 2005): megnőtt a humán tőke, az immateriális javak és termékek, a kutatás-fejlesztési eredmények, a saját fejlesztésű technológiák jelentősége, egyúttal nagy vonzerejű tudásközpontok kezdtek kialakulni. A tudásgazdaság újfajta nyomásként jelentkezik a piaci versenyben is: a vállalkozások versenyhátrányba kerülnek, ha nem tudnak lépést tartani a fejleményekkel – és ez nemcsak az új, de a hagyományos iparágakban is egyre inkább felmerül. A vállalati szintű stratégiák tekintetében új követelmények jelentek meg: a tudásalapú tevékenységeket a versenyelőnyök javítása érdekében kell bevezetni és alkalmazni, az információs és kommunikációs technológiákat (IKT) a működésben használni kell, a tudásgazdaságban csak dinamikus képességek birtokában lehet a versenyben helyt állni (Foss, 2005). Ahogy az IKT a gazdasági tevékenységeket szervesen áthatja és alakítja, immár digitális gazdaságról beszélhetünk (Brynjolfsson, 2002), amely nagy sebességgel terjed a globális gazdaságban. A termékek egyre nagyobb részben tartalmaznak ilyen elemeket, előállításuk során egyre alapvetőbb az IKT alkalmazása. Hasonlóképpen, a szolgáltatások mind nagyobb arányban terjeszkednek az online térben, és mind nagyobb mértékben épül be ezekbe is az IKT.