George A. Dunn és Brian McDonald Alice in Wonderland and Philosophy (Alice Csodaországban és a Filozófia)1 című tanulmánykötetében megkülönbözteti az „elviselhető, szokványos, közönséges nonszenszet” és a „tűrhetetlen, logikai nonszenszet”.2 A szokványos, közönséges nonszensz fejtetőre állított világrendje és kifordított természeti törvényei megdöbbentenek, de egy kis gyakorlással kiismerhetők, amennyiben felfüggesztjük valóságunkkal kapcsolatos, empirikus tapasztalatainkra és a kötelező társadalmi forgatókönyvek kiszámíthatóságára támaszkodó elvárásainkat, és eljátszunk más lehetséges világok, alternatív univerzumok eltérő működési módozatainak eshetőségeivel. Ami elképzelhetetlen a mi valóságunkban, korántsem biztos, hogy ne lenne lehetséges máshol, a párhuzamos potencialitások valamelyikében. Ezzel szemben a logikai nonszensz általában a tényszerűség helyett az absztrakt gondolatiság szintjén jelentkezik, hogy legyőzhetetlen akadályt gördítsen képzelőerőnk elé. Nem csupán a fenomenológiai megtapasztalásban beálló változásról van szó a fantasztikussá fordult, de potencialitásukban elgondolható létkörülmények közt, hanem mentálisan leképezhetetlen lehetetlenségekről. Nem tudunk elképzelni olyan lehetséges világot, ahol 2 + 2 ne 4 lenne, ahol létezhetne szögletes kör, házas özvegyember, vagy olyan önmagába zárt, önkényes jelrendszer, amely semmiféle viszonyban sincs a jelölendő valósággal, s a beszélő kénye-kedvére, a való világtól függetlenül lenne működtethető.