Ahogy már utaltunk rá, az Alice-könyvekben a logikai nonszensznek legtöbbször vajmi kevés köze van a fiktív világok empirikusan megtapasztalható tényszerű valóságához, hiszen ezek a Dunn és McDonald szerint tűrhetetlen képtelenségek csupán Csodaország lakóinak fantáziájában léteznek. Alice is csak elmegyakorlatok, logikai játékok, hipotetikus feltevések formájában szembesül velük, amikor saját képzelőerejét teszi próbára azzal, hogy eljátszik a gondolattal, lehet-e zuhanni földet érés nélkül, lehet-e még több teát inni, amikor még egy kortyot sem ivott az ember, vagy meg lehet-e parancsolni a szavaknak, hogy mit jelentsenek. Az önreflexív metafantázia mellett más gondolatainak elgondolása, a más ábrándjairól való ábrándozás a metakognitív leleményességhez metaaffektív empátiát társít: a másik nézőpontjának mérlegelésére való készséget, ahonnan – a párhuzamosan létező fantáziavilágok keresztmetszetében – megvilágosodik a tények és vágyálmok szubjektív mivolta és megkérdőjelezhetővé válik a normatívan előírt, az önnön ideológiai elfogultságát elleplező és az objektivitás köntösében tetszelgő, a pártatlan és megkérdőjelezhetetlen, univerzálisként tételezett Igazság nagy mesternarratívája is. Jack Zipes mesekutató szerint az Alice-történetek legfőbb erénye, hogy megszabadítják a tündérmesét a moralizálástól, és önálló gondolkodásra bátorítják az ifjú olvasókat, arra ösztönözve őket, hogy merjék kétségbe vonni a felnőttvilág betokosodott törvényeit, értékeit, erkölcseit.1 A fantázia politikai töltettel rendelkezik: képzelgéseink során fogalmazzuk meg és akár újra is rajzoljuk fogalmi és értékrendszereinket, amelyek aztán befolyásolják mindennapi, valós életbeli döntéseinket.2 A kíváncsiság és elfogadás jegyében artikulálódó alice-i episztemológia alapfeltevése, hogy „annyi szokatlan dolog történ[ik], hogy kezd[jük] azt gondolni, igazából csak nagyon kevés dolog valóban lehetetlen”.3 Bár Csoda- és Tükörországban történnek a tündérmesékből ismerős, valóban varázslatos események is – a gombaevés megnöveszt vagy összezsugorít, egy pólyás baba kismalaccá változik, a macska eltűnik, csak vigyorát hagyja hátra – mégis a szómágia teszi emlékezetessé ezeket a fantáziavilágokat. Nyakatekert okoskodásuk révén az emberi nyelven érvelő csodabogarak saját, egyénenként változó torztükrén keresztül szemlélhetjük a korábban magától értetődőnek vélt valóságunkat. Az már csak további csavar és a metafantázia végső diadala, hogy Alice siet leszögezni: a különös események túltesznek minden valaha hallott tündérmesén, páratlanok, hiszen ő álmodta meg, s felébredve ő fogja papírra vetni ezeket az örökkévalóságnak.4