Az Alice-regényeket általában jellegzetes, ikonikus képi világgal társítja a fantasztikus fiktív világot felidéző befogadó. A nézővé avanzsáló olvasó a kalandok kapcsán elsőként valószínűleg vizuális emléktöredékeket hív elő: a nyúlüregbe zuhanás, a bolondos teadélután, vagy a Könnytóban evickélés furcsa jeleneteit, a vigyorgó Macskát, pipázó Hernyót és vérszomjas Szívkirálynőt felvonultató, különös mesei szereplőgárdát, a hirtelen összezsugorodó, majd óriásira nyúló Alice, a malaccá változó kisbaba, az emberi ábrázatot öltő kártyalapok és sakkfigurák váratlan testi átalakulásait. Phyllis Greenacre találó megfogalmazásában mindkét Alice-könyv „voyeurisztikus témája” „váratlan idegenvezetésre hív: egy-egy csodálatosan rendkívüli ország” látványosságait ígéri felfedezni az érdeklődő bámészkodók számára.1 Ugyanakkor ahogy Richard Kelly rámutat, Carroll regényei alig-alig adnak bármiféle pontos leírást szereplői vagy színhelyei küllemére vonatkozóan. Az a néhány kis részlet, ami a szövegből kiderül Alice kinézetét illetően, elhanyagolható. Hosszú, egyenes haja és apró keze van, csillogó cipőt és szoknyát visel, a szemei ragyogóak. Ő a kislányváltozata annak az angol nagyközönség számára a középkori moralitásjátékokból ismerős Akárkinek (Everyman), a földi siralomvölgy megpróbáltatásai közt rendületlenül vándorló, a túlvilági megváltásban reménykedő zarándokfigurának, aki – mivel az egész emberiséget jelképezi – nélkülözi a specifikus leírást.2 Ez a verbális hiátus is indokolhatja a mű töretlen népszerűségét, hiszen Alice külalakjának meghatározatlansága szabad teret enged a képzeletnek, korlátozatlanul hagyja az olvasói azonosulást, és végtelen variációs lehetőséget kínál az adaptációk számára.