A Carroll mesefantáziáiban megjelenített ember-állat viszonynak életrajzi vonatkozásai, biográfiai olvasatai is felfejthetők. Csodaországban az egyik leggyakrabban azonosított képzeletbeli önarckép a dodómadár figurája: az állatfaj megnevezésének ritmikus hangzóssága arra rímel, ahogy beszédhibájából kifolyóan a dadogós Dodgson csak Do-do-dogsonként tudta kiejteni a saját nevét. A szómágiára hivatott, ám önmaga megnevezésére képtelen író, és a rendszertani osztályánál fogva szárnyalással társított, ám röpképtelen madár hasonló paradoxont eredményez. A mesebeli Dodó hibrid kreatúra, egyszerre jelképez civilizációs felsőbbrendűséget (emberi kezében sétapálcát tart, illetve egy gyűszűt nyújt át a körbefogócska-győztes Alice-nek) és természetes sérülékenységet (az emberi tevékenység következtében a 17. század végén kihalt állatfajként figyelmeztet természetes környezetünk iránti humán felelősségeinkre, illetve a halandóságra, esendőségünkre mint minden élőlény közös sorsára). Az „As dead as a Dodo.” szólás („Halott, mint egy dodo.”) a madarat az idejétmúltság, a haszontalanság, a feleslegesség jelképeként láttatja – a csodaországbeli kontextusban akár a nonszensz műfaj értelmetlenséggel való játékára vonatkoztatható metaszóképként is értelmezhetjük. Sokatmondó, hogy Carroll egy földhözragadt, dalképtelenségében néma madárral, egy letűnt fajjal azonosítja magát, aki a gyermek felé nyújtva kezét igyekszik talán az érintés révén a kommunikáció közvetlen, testi aspektusaiból ízelítőt nyerni.