Alice minden erőfeszítést megtesz, hogy a fantáziavilágokban elébukkanó állatokra – belénevelt antropocentrikus felsőbbrendűség-tudatáról lemondva – ne csupán használati tárgyként vagy táplálékként tekintsen. Az ember-állat metamorfózisok sora – a malaccá változó baba, a báránnyá alakuló Királynő, a galambnak vélt Alice – a darwini evolúciós elmélet nyomán elbizonytalanítja a faji határokat, és a hibridizáció során a humanitásban rejlő bestialitás felfedésével a zsákmány-préda kapcsolat relativitásáról is elgondolkodtat. Még különösebb, komikusan kísérteties hatást keltenek a beszélő ételek: az Ál-Teknőc mint „cserfes levesrecept”,1 vagy a tükörországi királyi lakomán feltálalt, Alice-nek bemutatkozó báránycomb – aki végül, a felfaló-felfalt hierarchia karnevalisztikus felforgatásával, elfoglalja a trónust, míg a királynő elsüllyed a levesben.2 Az antropomorfizált állat és az életre kelt tárgy közt billegve, az élő és élettelen, a szubjektum és objektum kategóriáit is egybemosva a beszélő húsok immár a 19. század végén fokozottan teret nyerő fogyasztói társadalom kritikáját3 is körvonalazzák. Egy olyan világra reflektálnak, ahol minden és mindenki megvehető és megehető. Könnyen állat- és tárgystátuszba degradálódhat maga az ember is. A díszvacsora végén a vendégek úgy tülekednek, mint malacok a vályú körül, hogy aztán álomvízióként illanjanak el a semmibe.