A megfigyelések szerint ennek eredményeképp a jelelő siket (és a jelelő halló) anyák kevesebbet jelelnek siket gyermekeikhez, mint amennyit a halló anyák beszélnek a halló gyermekeikhez.

A tárgyak/jelenségek és nevek közti kapcsolat felismertetésének több módját is alkalmazzák a siket anyák. Az egyik lehetséges megoldás a jelelés helyének megváltoztatása. A hétköznapi nyelvhasználatban a jelnyelvi jelek kivitelezése a jelelési térben történik. A semleges jelelési tér „deréktól a fej feletti területig terjed, s körülbelül karnyújtásnyi távolságot foglal magába – úgy lehet elképzelni, mint egy felsőtestet elölről övező burkot” (Szabó 2007, 46). A siket anya azonban gyakran megváltoztatja a jel(elés) helyét úgy, hogy a jel inkább a gyermek jelelési terében legyen látható: pl. átkarolja az ölében ülő gyermeket, s annak teste előtt jelel, az ő testét érinti meg, vagy a megfigyelt tárgyon jelel, illetve egy tárgy elmozdításával az anya magára tereli a gyermek figyelmét, s így a gyermek az anyát és az adott tárgyat egyszerre látja (Mohay 1994). Amikor már a siket gyermek mozgékonnyá válik, és képes a helyváltoztatásra, nehézzé válik a fenti eljárások alkalmazása. Éppen ezért ekkor már más módon kell a megfigyelt tárgyak és jelenségek, valamint az azok jelei közti kapcsolatot érzékeltetni: a jelelő siket anyák előbb utalnak a szóban forgó tárgyra, s csak utána fogalmaznak meg vele kapcsolatosan egy közlést. Az anya ilyenkor úgy irányítja a gyermek tekintetét, hogy megvárja, míg a gyermek felveszi vele a szemkontaktust, majd az adott tárgyra, jelenségre mutat. Addig, amíg a gyermek nem veszi fel újra a szemkontaktust, az anya nem kommunikál. Ez az eljárás kétféleképpen történhet: a jel bemutatását követi a figyelem tárgyra irányítása, majd az anya újból bemutatja a jelet; vagy az anya rámutat egy tárgyra, ami esetleg már a figyelem középpontjába került, bemutatja a jelet, vagy megjegyzést fűz a látottakhoz, majd újra az adott tárgyra mutat (Kyle 1994; Mohay 1994). Ezzel az eljárással az anya egyfajta figyelmi rutint alakít ki a gyermekében, melynek eredményeképpen később, a nyelvelsajátítás második évében hosszabb interakciók és beszélőváltások jelennek már meg (Kyle 1994). A siket gyermek kb. 20 hónapos korát elérve néz automatikusan a nyelvi forrásra, a jelelő beszédpartnerre. „A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy hova nézzen, hogy ’lássa’ a nyelvet – ez az egyik különleges feladat a jelnyelv-elsajátítás során” (Mayberry–Squires 2006, 291). Ez a többlet‑erőfeszítés a hangzó nyelvihez képest nem növeli az elsajátítási folyamat idejét (Mohay 1994). A figyelem irányításának ezeket a módjait a halló anyák ösztönösen nem alkalmazzák siket gyermekükkel kommunikálva (Kyle 1994).