Susan Goldin-Meadow (2002) egyik tanulmányában azt mutatja be, hogy halló családban, hangzó nyelvi input mellett szocializálódó siket gyerekek milyen kommunikációs stratégiákat dolgoznak ki. Tíz olyan 1;2–4;10 éves kor közötti kétoldali súlyos nagyothalló, illetve siket amerikai gyermeket vizsgált, akik nagyon kis fejlődést mutattak a beszélt nyelv elsajátítását illetően (alkalmanként kimondtak egy‑egy szót, de szókombinációkat már nem használtak), illetőleg soha nem voltak kitéve amerikai jelnyelvi (ASL) inputnak. Ilyen körülmények között várható volna, hogy ezek a gyerekek nem, vagy csupán nemszimbolikus (azaz ikonikus/pantomimikus) módon kommunikálnak. A helyzet mégsem ez. Több korábbi tanulmány beszámolt arról, hogy amennyiben a siket gyerekek nincsenek kitéve egy konvencionális jelnyelvnek, önkéntelenül elkezdenek a környezetükben használatos gesztusok alkalmazásával kommunikálni. Ezt a kommunikációs módot nevezik családi jelnyelvnek (home sign). A családi jelnyelveket az teszi különlegessé, hogy olyan jellegzetességek jelennek meg bennük, melyek valószínűleg minden gyerek kommunikációjában felbukkannak, akár ki vannak téve egy konvencionális nyelvnek, akár nem. Ezeket a szerző a nyelv rugalmas tulajdonságainak nevezi. Ezek közé tartozik többek között, hogy a gesztikulációs formák stabilak, kisebb elemekre bonthatók, amelyek újrakombinálhatók, továbbá a gesztusok megkülönböztethetők grammatikai funkcióik szerint. A gesztusrendszerekben megfigyelhetők a predikatív szerkezetek, a mondatokon belül a gesztusok következetes elrendezése sajátos tematikus szerepeket jelöl. A gesztusok a jelenről, a múltról, a jövőről, jelen lévő és távoli dolgokról való közlések létrehozására, magában beszélésre és metanyelvi funkcióban egyaránt használatosak (Goldin-Meadow 2002). A siket gyermek a számára érzékelhető gesztusokat tehát nem egyszerűen reprodukálja, hanem újrahasznosítja azokat, s egy addig nem létező rendszerré alakítja anélkül, hogy ehhez rendelkezésére állna bármilyen konvencionális nyelvi minta. A családi jelnyelvek ritka kivétellel (l. pl. Senghas 2003; 2005) egygenerációs jelenségnek tekinthetők, nem fejlődnek komplex, teljes értékű nyelvekké. Sok olyan gyerek, aki kifejleszt ilyen kommunikációs rendszert, később találkozik a siket közösség konvencionális jelnyelvével.